Előrejelzi az IQ a sikert - amit a hosszú távú kutatások mutatnak

Két férfi, aki nem került be egy tehetséges gyerekekről szóló kutatásba, később fizikai Nobel-díjat kapott. William Shockley, a tranzisztor egyik feltalálója, és Luis Alvarez, a huszadik század egyik legnagyobb hatású kísérleti fizikusa, mindketten átestek a teszten az 1920-as években Lewis Terman híres zsenikutatásához. Egyikük sem érte el a 135-ös IQ-küszöböt, amit Terman meghúzott, így egyikük sem került be.

Íme a történet másik fele. A közel 1500 gyerek közül, akik bekerültek Terman kutatásába, egyetlenegy sem nyert Nobel- vagy Pulitzer-díjat egy teljes élet alatt.

Előrejelzi tehát az IQ a sikert? Az őszinte válasz nem igen vagy nem, hanem mértékbeli kérdés. És a hosszú távú, ugyanazokat az embereket évtizedeken át követő vizsgálatok meglepően konkrét számokat adnak ehhez a mértékhez.

A termiták: egy kutatás, ami száz éve fut

Lewis Terman, a Stanford pszichológusa 1921-ben indította el a szakma történetének egyik legambiciózusabb kutatási projektjét. Kiválasztott 1528 kaliforniai gyereket 135-ös vagy magasabb IQ-val, vagyis nagyjából a népesség felső 1%-át, és nekilátott, hogy életük végéig kövesse őket. A résztvevőket termitáknak becézték. A kutatás ma is fut, túlélte az alapítóját, és a maga nemében a leghosszabb longitudinális projektté vált.

Terman meg akarta cáfolni korának egy elterjedt hiedelmét: hogy az okos gyerekek törékenyek, betegesek és társaságban ügyetlenek. Ez sikerült is neki. A termiták átlagosan egészségesebbnek, iskolázottabbnak, szakmailag sikeresebbnek és elégedettebbnek bizonyultak a népesség egészénél. A magas IQ bizonyíthatóan segítette őket az életben.

De Terman ennél nagyobb dologra hajtott. Be akarta bizonyítani, hogy az ő gyerekeiből lesz a nemzet szellemi elitje, és itt falba ütközött. A termitákból sikeres orvosok, jogászok, professzorok és mérnökök lettek, de egyikük sem alakította át a saját szakterületét. Közben két fiú, akiket a tesztje elutasított, Nobel-díjjal sétált el.

A kutatásnak vannak kritikusai. A minta nem volt véletlenszerű. A gyerekeket tanárok jelölték, néhányat pedig maga Terman választott ki, így az IQ-n kívüli hatások is beszivároghattak, akár az osztálybeli népszerűség, akár a kényelmes családi háttér. Ettől még egyedülálló, hiszen senki más nem követett ilyen nagy tehetséges csoportot ilyen hosszan.

Mit érdemes ebből elvinned? A magas IQ felfelé tolja a siker valószínűségét, önmagában viszont nem elég a nagysághoz. Egy bizonyos ponton túl más dolgok kezdik eldönteni az eredményt, és mindjárt ezekre is rátérünk.

A felső 1%-on belül nincs plafon

Terman 135-ös küszöbe rejtett feltételezést hordozott. Csendben adottnak vette, hogy e fölött a határ fölött mindenki nagyjából egyenlő, vagyis hogy a 135-ös és a 165-ös IQ közti különbség nem számít az eredményben. Az újabb kutatások megmutatták, hogy ez egyszerűen nem igaz.

A Study of Mathematically Precocious Youth, vagyis az SMPY, 1971-ben indult Julian Stanley vezetésével a Johns Hopkins Egyetemen. Ma David Lubinski és Camilla Benbow irányítja a Vanderbilt Egyetemen. A projekt a 13 éves kor előtt letett SAT pontszámai alapján azonosítja a gyerekeket, és évtizedeken át követi őket. Több mint 5000 kivételes képességű embert kísért végig.

Lubinski és Benbow olyasmit tettek, ami Termannak eszébe sem jutott: képesség szerint negyedekre osztották a felső 1%-ot. Kiderült, hogy még ezen a szűk eliten belül is igaz, hogy a több tényleg jobb. A felső százalék felső negyede szinte mindenben megelőzte az alsó negyedet, a doktori fokozatoktól és a szabadalmaktól a lektorált publikációkig és a jövedelemig.

Egy példa. Az esély arra, hogy valaki állandó egyetemi státuszt szerezzen az 50 legjobb amerikai egyetem egyikén, a felső negyedbe tartozóknál 3,2% körül alakult, míg az alsó negyednél mindössze 0,38%. Ez nagyjából nyolcszoros különbség, és mindezek az emberek már eleve a népesség felső 1%-ába tartoztak. Az adatokban soha nem bukkant fel olyan küszöb, ami fölött az IQ már ne számítana.

Mit mondanak a metaelemzések

A longitudinális vizsgálatok egyetlen konkrét embercsoportot követnek. A metaelemzések az ellenkező irányba haladnak: több tucat független kutatást vonnak össze, hogy több tízezer emberre nézve derítsék ki, mennyire erős a kapcsolat az IQ és az életbeli eredmények között.

Tarmo Strenze észt szociológus 2007-ben összegezte azokat a longitudinális vizsgálatokat, amelyekben az IQ-t gyerekkorban, a sikert pedig csak felnőttkorban mérték. Az intelligencia és az iskolai végzettség közti korreláció 0,56 körül jött ki, a foglalkozási presztízzsel 0,43 körül. A jövedelemnél a kapcsolat gyengébb volt, nagyjából 0,2. Másképp fogalmazva: az IQ legszorosabban a végzettséghez kötődik, lazábban a munka presztízséhez, és még lazábban magához a fizetéshez.

Még ismertebb Frank Schmidt és John Hunter 1998-as munkája, amely 85 év kiválasztási kutatásait vonta össze. A következtetésük: az általános szellemi képesség a munkateljesítmény egyetlen legjobb előrejelzője, ami a toborzók rendelkezésére áll. Az összes foglalkozásra nézve a korreláció 0,51 körül jött ki, összetett vezetői és szakértői szerepeknél pedig még magasabban, 0,58 közelében. A tapasztalati évek és az iskolai végzettség meg sem közelítették.

Mit jelentenek valójában ezek a számok? A 0,5 körüli korreláció a pszichológiában közepestől erősig terjedő erősségűnek számít. A gyakorlatban azt mondja, hogy az IQ egy adott eredménynél nagyjából az emberek közti különbségek negyedét magyarázza. Egyetlen tényezőhöz képest ez sok, ugyanakkor háromnegyedet meghagy minden másnak.

Ide tartozik még egy megszorítás. Egy korreláció önmagában semmit nem mond okról és okozatról. A magasabb IQ valószínűleg segít több iskolát elvégezni, de fordítva is igaz, hiszen a hosszabb iskolában töltött idő kicsit feljebb tolja a mért IQ-t. A valóságban a képesség és a siker közti kapcsolat mindkét irányba működik.

Miért jelzi előre az IQ a teljesítményt

Miért jelezne előre egyetlen általános képesség olyan különböző dolgokat, mint az iskolai jegyek és a munkateljesítmény? A leggyakoribb magyarázat egyszerű. A magasabb kognitív képesség gyorsabb tanulást és az összetettség jobb kezelését jelenti. Aki gyorsan felfogja az új anyagot, és meglátja benne az összefüggéseket, előnyre tesz szert minden olyan szakmában, ahol folyamatosan felbukkan valami új.

Pontosan ezért nő az IQ előrejelző ereje a munka összetettségével. A rutinjellegű munkákban, ahol a feladatok ismétlődnek, az intelligencia kisebb szerepet játszik. Egy orvosnál, egy programozónál vagy egy elemzőnél, aki minden nap új problémákba ütközik, teljes súlyával megjelenik. Schmidt és Hunter adatai világossá teszik a mintázatot: minél igényesebb a szerep, annál erősebben jelzi előre a kognitív képesség az eredményt.

Képzelj el két új kollégát ugyanabban a kezdő pozícióban. A magasabb kognitív képességű gyorsabban tanulja meg a céges rendszereket. Hamarabb kezd értéket termelni, ezért nehezebb feladatokat kap. Néhány éven belül a tanulásban szerzett kis előnyből nagy karrierbeli előny lesz, mert a hatás folyamatosan kamatozik.

Amit az IQ nem jelez előre

Az a maradék háromnegyed nem véletlen zaj. Olyan tényezők állnak mögötte, amelyeknek nincs közvetlen közük az intelligenciához, és némelyikük majdnem olyan jól jelzi előre a sikert, mint az IQ.

A lelkiismeretesség, a személyiség öt dimenziójának egyike a Big Five-modellben, ismételten a munkateljesítmény és a jövedelem erős előrejelzőjeként bukkan fel, az IQ-tól függetlenül. Aki megbízható, szervezett, és befejezi, amit elkezd, rendszeresen megelőzi az okosabb kollégát, aki pusztán a tehetségére támaszkodik. Angela Duckworth 2007-ben egy rokon vonást írt le, a gritet, vagyis a kitartást és a hosszú távú célok iránti szenvedélyt.

A társadalmi-gazdasági háttérnek is valódi súlya van. Strenze metaelemzése megerősítette, hogy a családi származás nagyjából olyan erősen korrelál a későbbi jövedelemmel és státusszal, mint az IQ. Az iskolázott, jómódú szülők gyereke jobb iskolákat, jobb kapcsolatokat és biztonsági hálót kap arra az esetre, ha valami rosszul sül el. És ott van a szerencse: a jó időzítés, egy véletlen találkozás, a munkaerőpiac állapota abban a pillanatban, amikor belépsz rá.

Aztán jön az élettel való elégedettség, ahol az IQ szinte teljesen feladja. Az intelligencia és aközött, mennyire elégedett valaki a saját életével, nagyon gyenge, nullához közeli a kapcsolat. Az okosabb emberek átlagosan nem boldogabbak, inkább más gondjaik vannak. Az a pénz és presztízs, ami együtt jár az IQ-val, önmagában nem garantál boldogságot.

Szerinted a saját sikereidből és kudarcaidból mennyi esik ebbe a „minden más” kategóriába? A legtöbb embernél több, mint amennyit gondolna.

A korreláció nem sorsszerűség

Itt követi el szinte mindenki ugyanazt a hibát, aki ilyen kutatásokat olvas. A 0,5-ös korreláció nagy csoportokra érvényes, nem rád mint egyénre. A statisztika azt mondja, hogy a magasabb IQ-jú emberek átlagosan többet keresnek. Azt nem mondja meg, hogy egy konkrét 128-as IQ-jú ember többet keres-e, mint a 108-as IQ-jú szomszédja.

Vegyünk két végzőst ugyanarról a szakról, az egyiknek 130-as, a másiknak 110-es IQ-val. Ha fogadnunk kellene, melyikük jut magasabb pozícióba húsz év múlva, statisztikailag az elsőre tennénk a pénzünket. De ha ezer hasonló párra kötnénk meg ugyanezt a fogadást, jelentős részüknél tévednénk, mert a személyiség, az egészség, a család, a véletlen és több száz további hatás is alakította az eredményt.

Az IQ inkább hátszélként működik, mint sínpárként. Növeli a valószínűséget, ajtókat nyit, és megkönnyíti a tanulást. Hogy melyik irányt választod, és kitartasz-e mellette, az nagyrészt rajtad múlik. Ha kíváncsi vagy, hol állsz ezen a skálán, és milyen gondolkodási típusokban vagy a legerősebb, kitöltheted az IQ-tesztet, és az eredményt kezeld a mozaik egyik darabjaként, ne ítéletként.

Terman élete végén összehasonlította a saját mintájában a legsikeresebb és a legkevésbé sikeres férfiakat. A két csoport IQ-ja gyakorlatilag azonos volt. Másban különböztek: hajtóerőben, önbizalomban és abban a képességben, hogy végigvigyék a dolgokat. A valaha volt legnagyobb intelligenciakutatás alapítója arra jutott, hogy az életbeli siker főleg azon múlik, amit a tesztje soha nem mért.