Extraverzió a HEXACO-ban: az X faktor négy összetevője

Fél órával a konferencia kezdete előtt Eszter a kávés asztalka mellett áll, és egy férfival beszélget, akit életében először lát. Ez alatt a pár perc alatt megtudja, hol dolgozik, miért váltott szakmát egy évvel ezelőtt, és hogy hívják a kutyáját.

Gábor három méterrel arrébb áll, a programot olvassa, és arra vár, hogy kinyissák a termet. Senkihez nem szólt oda, meg sem próbálta. Két óra múlva viszont felmegy a színpadra, negyven percig beszél kétszáz ember előtt, a vitában pedig teljes nyugalommal szembeszáll az előtte felszólaló előadóval.

Kettejük közül melyik az extravertált? A „hát az, aki a kávé mellett cseveg” válasz csak egy szeletét fedi le annak, ami az extraverzió alatt rejtőzik. Gábor készsége, hogy odaálljon egy teli terem elé, ugyanis szintén extraverzió, csak annak egy másik összetevője. És pontosan ezt a megkülönböztetést végzi el a HEXACO-modell alaposabban, mint a népszerű tipológiák többsége.

Egy skála négy összetevője

A kanadai pszichológusok, Kibeom Lee és Michael Ashton az ezredfordulón szótári jellemvonás-listákat szedtek szét sok nyelven, a koreaitól az olaszig. Azt akarták tudni, hány független dimenzió tér vissza abban, ahogy az emberek másokat leírnak. Nyelvtől függetlenül hat faktor jött ki nekik, nem öt, és az egyik közülük az extraverzió, amelyet a modell nevében az X betű képvisel.

A lényeg az, hogy a hatfaktoros felfogásban nem tart össze egyetlen blokként. Négy szétválasztható részből áll, és ezek egyetlen emberen belül is mutathatnak egészen más irányba.

A bevezetőben szereplő Eszternél magas a társaságkedvelés és az élénkség, a társas bátorság már kevésbé, kétszáz ember elé tehát senki nem tudná kicsalogatni. Gábornál mindez fordítva van. Habozás nélkül előadást tart, de a kávé melletti könnyed beszélgetés több energiájába kerül, mint az egész előadás. Kettejük átlaga hasonlóan jönne ki, és teljes zöldségeket mondana mindkettőjükről.

A négy összetevő közül az egyik szinte mindenkit meglep. A társas önértékelést, vagyis azt, hogy érzésed szerint jó vagy-e valamire emberek között, a többségünk inkább az érzelmek közé vagy az önbizalomhoz általában sorolná. A régebbi ötfaktoros felfogásban oda is kerül, jellemzően a neuroticizmus ellenpólusaként. A hatfaktoros modellben viszont az extraverzió mellett marad, és ennek van egy következménye: az alacsony X nem feltétlenül azt jelenti, hogy nincs szükséged emberekre. Jelentheti azt is, hogy nem vagy biztos benne, nekik szükségük van-e rád.

Amikor az X magasan van

A magas X-et arról a sebességről ismered fel, amivel valaki berendezkedik egy ismeretlen társaságban. Az új környezet feltölti, a beszéd nem elnyomja a gondolatait, hanem beindítja, és amikor csend telepszik a szobára, általában ő tölti ki. A kollégák az ilyen embert olyan szavakkal írják le, mint „energia” vagy „mozgatórugó”, pedig neki eszébe sem jut, hogy erőlködne.

Hasznos mindenütt, ahol el kell indítani valamit. Megnyerni embereket egy ötletnek, találkozót összehozni valakivel, akit nem ismersz, tartani a hangulatot a csapatban egy elrontott negyedév után. Ezeken a helyeken a magas X másoktól vesz le olyan munkát, amit ők csak nagy ellenállással végeznének el.

A számla máshol jön. Aki sokat és gyorsan beszél, könnyebben szerzi meg a kompetencia látszatát, akár igaza van, akár nincs. Neil MacLaren és kollégái 2020-ban formális vezető nélküli csoportokban vizsgálták ezt, és az jött ki, hogy a csoport azt nevezte meg vezetőnek, aki a legtöbbet beszélt. A beszéd puszta mennyisége többet nyomott a latban, mint a hozzászólások minősége. Ha magas az X-ed, ez a hatás a te javadra dolgozik, és jó róla tudni, mert a környezet egyetértése ilyenkor nem bizonyítja, hogy jobban átgondoltad a dolgot.

A második adót a döntéseknél fizeted. Az élénkség a gyors „belevágunk” felé hajt, és elhalkítja azokat a kényelmetlen jeleket, amelyeket egy csendesebb ember észlelne. A veszély nem az, hogy az extravertált rosszabb döntéseket hoz, hanem az, hogy előbb ér el hozzájuk, mint ahogy az ellenérvek eljutnak hozzá.

Érdemes azt is kimondani, mi nem a magas X. Nem társas készség. A szoba hangulatát felmérni, a közlést a hallgatóhoz igazítani és időben elhallgatni a skála bármelyik pontján megtanulható, és rengeteg nagyon társaságkedvelő ember soha nem tanulja meg. És nem melegszívűség sem. Aki a tömegben otthon érzi magát, az egyes emberekkel szemben lehet teljesen közömbös, mert a körülötte lévő mozgás táplálja, nem a konkrét kapcsolatok.

Alacsony X: az introverzió, és ami biztosan nem az

Az introverzió ebben a felfogásban nem valamiféle kapcsolati zavar. Egy beállítás, amelynek kevesebb társas élmény is elég ahhoz, hogy elég legyen. Hét ember az asztalnál az introvertáltnak zaj, két ember az asztalnál beszélgetés. Nem arról van szó, hogy az elsőre ne vágyna, csak nem töltődik fel tőle.

Ezzel elérkeztünk két dologhoz, amelyekkel az introverziót olyan gyakran keverik össze, hogy a népszerű könyvek egy része is beleesett. Az első a félénkség. A félénk ember attól fél, hogyan fest majd mások előtt, és ezért kerüli a kapcsolatot. Az introvertált nem fél, csak nincs rá szüksége. A különbséget Susan Cain írta le érthetően a 2012-es Quiet című könyvében: a félénkség a társas megítéléstől való rettegés, az introverzió pedig a kevésbé zsúfolt környezet iránti hajlam. A félénk extravertált létezik, és általában elég boldogtalan, mert emberek közé vágyik, és közben rémüldözik tőle.

A második a szociális szorongás, és az már egészen más kategória. Nem skálán elhelyezhető jellemvonás, hanem olyan állapot, amely valóban beszűkíti az ember életét, és szakemberrel kezelik, nem kérdőívvel. A hatfaktoros nyelven az alacsony társas önértékelés, az alacsony bátorság és a magas emocionalitás kombinációjához közelítene, csak hogy ez a leírás senkit nem gyógyított meg.

Hányszor kérted már magadtól, hogy legyél „társasági ember”? Próbáld meg ennél a kérdésnél végiggondolni, a négy összetevő közül melyik hiányzik belőled valójában. Általában van különbség a „nem élveztem” és a „nem volt merszem” között, és ez a két mondat máshová vezet.

Négy mondat, amit folyton hallunk extravertáltakról és introvertáltakról

„Az introvertáltak nem szeretik az embereket.” A leggyakoribb tévedés, egyben a legkönnyebben megcáfolható. A társaságkedvelés azt írja le, mennyi társaságot bír el valaki, nem azt, milyen viszonyban van vele. A melegszívűség, a segítőkészség és a közeliekhez való kötődés a hatfaktoros modellben máshol helyezkedik el, elsősorban az emocionalitásban és a barátságosságban. A magas emocionalitású introvertált az az ember, aki emlékszik a születésnapodra, a partiról viszont másfél óra után elszivárog.

„Az extravertáltak jobb vezetők.” Adam Grant, Francesca Gino és David Hofmann 2011-ben fiókok teljesítményét vetette össze a vezetőik természetével, és megtalálták azt a feltételt, amiről el szokás feledkezni. Az extravertált vezetők jobb eredményt hoztak a passzív csapatokkal, amelyeknek lökés kellett. Azoknál a csapatoknál, ahol az emberek maguktól jöttek ötletekkel, az introvertált vezetők végeztek jobban, mert nem nyomták el ezeket az ötleteket a sajátjaikkal. A kérdés nem az, ki vezet jobban, hanem az, hogy kit.

A harmadik mondat az üzletről szól. Az az elképzelés, hogy a legjobb eladó a legbeszédesebb, évtizedekig kitartott, míg Adam Grant 2013-ban össze nem vetette az eladók bevételeit a skála teljes hosszában. A csúcson nem az extravertáltak és nem is az introvertáltak végeztek, hanem a közép környékén lévő emberek, akik aszerint tudnak váltani beszéd és hallgatás között, amire a vevőnek éppen szüksége van.

Az utolsó pedig: „Introvertált vagyok, ez ilyen.” Az extraverzió a népességben nem esik szét két táborra, folytonosan oszlik el, és a legtöbb ember valahol középen ül. Az élesen fogalmazott címkét leggyakrabban azok ragasztják magukra, akiknél a négy összetevő közül egyetlen van kifejezetten magasan vagy alacsonyan, a profil többi részét pedig figyelmen kívül hagyják.

Miért nem egyenlő az X a Big Five extraverziójával

A két skála nagyon hasonló dolgot mér, és aki az egyikben magasra jön ki, szinte mindig magasra jön ki a másikban is. A különbség abban van, mi körül forog az egész skála. Az ötfaktoros modellben az extraverzió a társasági életre, az aktivitásra és a pozitív érzelmekre épül. A hatfaktorosban a mag a társas önbizalom lesz, vagyis az, hogyan értékeled magadat a közösségi élet résztvevőjeként.

Ez az elmozdulás a gyakorlatban a széleken látszik. Az élménykeresés, a kockázatvállalás kedve és a gyors vezetés az ötfaktoros felfogásban inkább az extraverzióhoz tartozik, míg a hatfaktorosban az emocionalitáshoz kerül, pontosabban ahhoz, mennyire hajlik az ember a szorongásra. A rettenthetetlen ember tehát nem feltétlenül extravertált, lehet, hogy csak kevéssé emocionális. A közeliek felé irányuló melegszívűség pedig átcsúszik az emocionalitáshoz és a barátságossághoz, így nem számít bele az X-be.

A különbséget főleg a saját profilod olvasása miatt érdemes megjegyezni. Ha alacsony X jön ki neked, az ötfaktoros értelmezés azon gondolkodtat el, mennyit járkálsz emberek közé. A hatfaktoros hozzáteszi azt a kérdést, bízol-e magadban közöttük, és sokak számára ez a hasznosabb fele. A két modell összevetése tájékoztató jellegű marad, pontos átszámítási híd nincs közöttük.

Mit lehet ezzel tenni

A legrosszabb terv az, ha a skálán egészében próbálsz elmozdulni. Az „extravertáltabb leszek” olyan feladat, ami senkinek nem adja meg az első lépést. Az egyes összetevők ehhez képest nagyon különbözően viselkednek: a társaságkedvelés hajlam, és nehezen változik, a társas bátorság viszont nagyrészt begyakorolt viselkedés, és meglepően hamar engedni kezd.

A bevezetőben szereplő Gábor éppen ezt mutatja. A terem elé gond nélkül kiáll, mert nyolcadik éve tart előadásokat, és kész szerkezet van a kezében. A kávé melletti csevegés nehéz maradt, mert soha nem gyakorolta, és nincs benne semmi kapaszkodója. Ha a rendezvény előtt előkészítene két kérdést, amelyet bárkinek fel lehet tenni, egyetlen délután alatt többre jutna, mint egy egész éves fogadalommal, hogy nyitottabb lesz.

Néhány dolog megbízhatóan működik a skála mindkét végén:

• Alacsony a bátorságod? Beszélj meg előre valakivel, hogy támogatja a javaslatodat a megbeszélésen. A más szájából jövő egyetértés még azelőtt megemeli a mondatod súlyát, hogy a csend leverhetné.
• Az alacsony társaságkedvelést nem több rendezvénnyel lehet orvosolni, hanem rövidebb ott töltött idővel. Egy óra és köszönés nélküli kilépés jobban működik, mint három óra kimerülés és egy hét lábadozás.
• Magas bátorságnál egyetlen szabály segít: minden vitában csak másodikként szólalj meg. Kiderül, mennyit mondott volna valaki más, ha hagysz neki helyet.
• A társas önértékelés nem mozdul a rábeszéléstől. Bizonyítékoktól mozdul, vagyis attól, hogy minden találkozó után felírod, mit értékelt benned valaki konkrétan, mert az emlékezet éppen ezt a fajta információt törli először.

A mi HEXACO tesztünk 60 kérdésből áll, és körülbelül nyolc percet vesz igénybe. Az extraverzió mellett a maradék öt faktort is kiértékeli, így azt is látni fogod, hogy az alacsony X-ed mögött inkább a nyugalom iránti igény áll, vagy az emberek közötti helyeddel kapcsolatos kétely.

Attól függetlenül, hogy megcsinálod-e a tesztet, van egyszerűbb módja is annak, hogy megtapogasd a saját X-edet. A következő két hétben minden társas helyzet után jegyezz fel egyetlen dolgot: több energiával jöttél el, mint amennyivel odaérkeztél, vagy kevesebbel? Tedd hozzá, hányan voltak ott, és hogy te beszéltél vagy hallgattál. Két hét múlva olyan minta esik ki ezekből a jegyzetekből, amit egyetlen kérdőív sem ír le pontosabban: hol töltődsz fel, hol merülsz le, és mennyibe kerül neked a kettő közötti különbség.