Humorérzék: mit árul el rólad, min nevetsz

Bence szerint Rékának nincs humorérzéke. Réka pontosan ugyanezt gondolja Bencéről. A fiú az asztalnál piszkálódik, beceneveket osztogat, és akkor szórakozik a legjobban, ha valaki visszaad neki; a lány lassú történeteket mesél, amelyekben a főszerepet a saját blamázsa játssza, és Bence beszólásait fölösleges kötözködésnek érzi.

Egyikük sem a valóságot írja le. Az a mondat, hogy „nincs humorérzéke”, szinte soha nem azt jelenti, hogy az illető nem nevet. Azt jelenti, hogy nem azon nevet, amin te, vagy hogy máshogy nevet, mint amihez hozzászoktál. Humor nélküli emberből kevés van. Más regiszterrel bíró emberből annál több.

A nevetés, amelynek semmi köze a viccekhez

A félreértés mögött az is ott áll, milyen keveset tudunk általában a nevetésről. Robert Provine pszichológus a csapatával éveken át hallgatta ki, mikor nevetnek az emberek hétköznapi helyzetekben: a járdán, a boltban, az előadás előtti folyosón. Az eredményeket a Laughter (2000) című könyvében foglalta össze, és az egyiket érdemes megjegyezni. A nevetés túlnyomó többsége nem vicc után jön, hanem egy teljesen hétköznapi mondat után, olyasmi után, hogy „na, majd legközelebb” vagy „és te hol voltál egyáltalán”.

A második eredmény még kevésbé kézenfekvő. Nevetni társaságban nagyjából harmincszor valószínűbb, mint egyedül. A nevetés tehát főleg társas jelzésként működik, nem az anyag kritikájaként. Az a vicces, ami konkrét emberek között egy konkrét pillanatban azzá válik.

Ebből elég sok következik. Amikor valakinek a humorérzékét méred, nem a viccei minőségét méred, hanem azt, mennyire találkozik a humorhoz való viszonya a tiéddel. És itt nyílik tér a tévedésre, mert a viszonyból több is van egynél.

Négy regiszter egyetlen tulajdonság helyett

Rod Martin kanadai pszichológus a kollégáival 2003-ban olyan modellt javasolt, amely két független kérdés mentén osztja fel a humort. Először: kedves ez a humor, vagy van éle? Másodszor: kifelé, mások felé céloz, vagy befelé, rád magadra? A két kérdés keresztezéséből négy stílus jön ki, és ezek egyetlen emberen belül külön mérhetők.

Nem négy embertípusról van szó. Négy független skáláról, amelyeken mindenkinek van valamilyen értéke, és csak az arányuk adja ki azt, amit regiszternek hívunk. Van, akinek egy stílusa magas és a többi alacsony, más kettő között kapcsolgat, megint más a helyzettől függően mind a négyhez nyúl. Hogy az egyes állások közelről milyenek, és mit jelent különböző kombinációkban birtokolni őket, azt a négy humorstílusról szóló szöveg szedi szét.

És most vissza Bencéhez és Rékához. A fiúnál a csípős stílus magas, a lánynál az öngúnyos. Mindketten ugyanolyan szívesen és ugyanolyan gyakran nevetnek, csak más anyagon. Bence arra vár, hogy Réka visszaadja a beszólást, ő ehelyett elmeséli, hogyan tévesztette el a szállodát a nyaraláson. A fiú ezt témaváltásnak olvassa, a lány a piszkálódást támadásnak. Egyikük sem humortalan, és egyikük sem tudja ezt a másikról.

Vicces vagy hálás közönség?

Egyetlen fogalomba ráadásul két különböző képesség fér bele. Az első az alkotás: kitalálni egy vicces mondatot, időzíteni és úgy elmesélni egy sztorit, hogy legyen sodrása. A második az értékelés, vagyis az a képesség, hogy elkapd az utalást, értsd a túlzást, és nevess azon, amit más talált ki. Amikor valakiről kijelented, hogy van humorérzéke, általában az első felére gondolsz, közben viszont főleg a másodikon keresztül ítéled meg.

Hogy két külön dologról van szó, azt többek között a humorral és a vonzerővel foglalkozó kutatás mutatta meg. Bressler és Balshine (2006) azt találta, hogy párválasztásnál a két fél nem viselkedik egyformán: valakinek az a lényeges, hogy a másik vicceljen, másnak az, hogy az ő vicceit értékelje. Nem egyetlen tulajdonságról van tehát szó, amit a legkisebbtől a legnagyobbig sorba lehetne állítani.

A gyakorlatban ebből az következik, hogy a csendes ember, aki az asztalnál alig szólal meg, kiválóan fejlett második féllel rendelkezhet. Nem nevetett hangosan és nem talált ki semmit, így a társaság kimondja róla, hogy unalmas. Közben minden utalást elkapott, és talán jobban szórakozott, mint aki egész este vitte a szót.

Mivel függ össze a humorérzék

Amint a humor négy skálára esik szét, értelmesen lehet kérdezni, melyik mivel tart össze. A legszorosabb ez az összekötő stílusnál és a társasságnál. A kutatás újra meg újra az extraverzióval köti össze az emberek felé irányuló humort, vagyis azzal, mennyire tölti fel valakit mások jelenléte. Már a meghatározásból is logikus, hiszen ez a stílus közönség nélkül létre sem jön.

Az önerősítő humor ezzel szemben nagyrészt csendes, és sokkal lazábban függ össze a társassággal. Meglehet olyan embernél is, aki egész este öt mondatot mond, közben viszont végig a fejében kommentálja a helyzet abszurditását. Épp ezért ez a stílus a hétköznapi vicceskedés-mérlegben szinte soha nem jelenik meg. Nem látszik.

A második összefüggés a barátságossághoz vezet, vagyis ahhoz, mennyire veszi valaki automatikusan figyelembe a többieket. A kedves stílusok kéz a kézben járnak vele, a csípős humor gyakoribb azoknál, akik ezen alacsonyabban vannak. Ez viszont nem ítélet. Az él eszköz, és egy olyan társaságban, ahol mindenki bízik mindenkiben és a beszólások mindkét irányba mennek, ugyanolyan megbízhatóan tartja együtt az embereket, mint bármi más.

Martin csapata 2003-ban leírt még egy összefüggést, mégpedig az általános jóllétet. A két kedves stílus pozitívan függ össze vele, az öngúnyos ellenben negatívan. Ez korreláció, nem ok: abból, hogy gyakran leszólod magad, nem következik, hogy rosszul vagy, és fordítva sem. Inkább azt jelenti, hogy ennél a stílusnál érdemes figyelni, mennyi helyet foglal el, és nem maradt-e az egyetlen mód, ahogy magadról beszélsz.

A leggyakrabban azonban az intelligenciával kapcsolják össze a humort. Greengross és Miller 2011-es vizsgálatában nagyjából négyszáz hallgatóval találtattak ki vicces képaláírásokat és válaszokat, és az a képesség, hogy valaki tényleg viccessel álljon elő, korrelált az általános és a verbális intelligenciával. A tempó, a nyelv és a nevetés viszonyát külön cikk szedi szét arról, hogy okosabbak-e a vicces emberek.

Az egyszerű ítéleteket ráadásul még egy körülmény rontja el: a regiszter a környezettel együtt változik. Ugyanaz az ember egy értekezleten észrevehetően óvatosabb, mint három olyan barát között, akiket húsz éve ismer, otthon pedig megint más állást használ, mint a kocsmában. Aki egyetlen közegből ismer valakit, a regiszterének egy szeletét látja, és az alapján ítéli meg az egészet. Innen a meglepetés, amikor a hallgatag kolléga a céges bulin teljesen más embernek bizonyul.

Mennyi ebből alkat és mennyi szokás

Itt szokott lenni a legnagyobb félreértés. A humorérzéket általában olyasminek veszik, amivel az ember születik: vagy van neki, vagy nincs. Az igazság unalmasabb és egyben hasznosabb. Valamennyi része a humorhoz kapcsolódó alkati hajlamoké, csakhogy maga a regiszter nagyrészt tanult, mégpedig főleg abban a családban és társaságban, amelyben felnőttél.

Otthon, ahol mindent egy beszólással intéznek el, a gyerek megtanul beszólni. Olyan családban, ahol egy élesebb megjegyzés három nap fagyot okozott volna, megtanulja leszólni magát vagy sztorizni. Húszéves korára annyi ismétlés van mögötte, hogy a válasz hamarabb ugrik be, mint hogy ki tudná választani. Innen jön az érzés, hogy alkatról van szó.

A humorstílus tehát inkább szokás, mint ítélet, a szokásokkal pedig lehet dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy a száraz ironikusból mókamester lesz. Azt jelenti, hogy a regiszter kibővíthető egy olyan állással, amit eddig alig használsz, és hogy tudatosan lehet választani, mikor nyúlsz az élhez és mikor nem. Hogy ebből mi edzhető és mi nem, azzal az a szöveg foglalkozik, hogy megtanulható-e a humor.

Bencének és Rékának egyébként kevés is elég lenne. Ha a fiú tudná, hogy az eltévesztett szállodáról szóló sztori közös nevetésre szóló meghívó, nem pedig kitérő manőver, becsatlakozna a következő beszólás helyett. Ha a lány tudná, hogy a piszkálódás a fiú családjában az „szeretlek” kimondásának módja, nem venné szemrehányásnak. Alkatot egyiküknek sem kellene változtatnia, csak elolvasni a másik hangnemét.

A változás ráadásul nem a vicceknél kezdődik, hanem a figyelemnél. A legtöbb ember nem sejti, milyen regisztert használ valójában, mert a humor robotpilótán megy, visszajelzést pedig alig kap hozzá az ember. Akit eltalálnak, általában együtt nevet a többiekkel, még ha fájt is neki, és senki nem mondja meg neked, hogy a saját hülyeségedről szóló sztorid ötödjére már máshogy hangzott, mint először.

Mire figyelj magadon

A saját regisztered három olyan dologból megbecsülhető, amit bármiféle kérdőív nélkül meg lehet figyelni. Az első az, hogy mikor nevetsz egyáltalán. Társaságban, vagy egyedül is egy e-mail fölött? Amikor jól vagy, vagy főleg akkor, amikor a legrosszabb? Aki elsősorban a slamasztikában nevet, annál valószínűleg erősen fejlett az önerősítő állás, még ha soha nem is mondaná magáról, hogy vicces.

A második dolog az, hogy kinek a rovására zajlik ez a nevetés. Próbáld meg visszamenőleg végigvenni egy tegnapi estét, és megszámolni, hány vicc célzott valakire a jelenlévők közül, hány rád és hány senki konkrétra. Ez az utolsó szám a legtöbb embernél a legalacsonyabb, ami önmagában is érdekes felismerés.

A harmadik jelzés a legcsendesebb és egyben a legmegbízhatóbb: hogyan érzed magad tíz perccel utána. Egy összekötő vicc után az ember általában jól van, és közelebb kerül a többiekhez. Egy jól célzott beszólás után rövid eufória jön, amit néha kellemetlen utórezgés vált fel. A saját rovásodra tett viccsorozat után pedig olykor megjelenik egy érzés, amit enyhe ürességként lehet leírni, pedig mindenki remekül szórakozott.

Őszinte kérdés ennek a résznek a végére: mikor csináltál utoljára olyan viccet, amin belül magad nem nevettél, de kimondtad, mert ez volt tőled az elvárás? A legtöbb embernek gyorsan eszébe jut. Épp az ilyen pillanatok mutatják meg, hol nem választás már a regiszter, hanem szerep.

Ha ezután a megfigyelés után pontosítani szeretnéd a négy stílus arányát, tájékozódási pontot ad egy rövid humorstílus teszt. Hétköznapi helyzetekről kérdez, az eredmény mind a négy skála aránya, és a saját figyelésed kiindulópontjának érdemes venni, nem címkének.

Egy hét, ami többet mond rólad bármilyen önvizsgálatnál

Próbálj ki hét napra egy gyakorlatot. Valahányszor a nap folyamán tényleg elneveted magad, írj le a jegyzeteidbe két szót: ki volt a célpont és ki volt jelen. Semmi többet, semmilyen értékelést, csak azt a két szót. Egy hét alatt húsz és ötven közötti sor gyűlik össze.

Utána nézd át a sorokat egyszerre. A legtöbb embernél kiesik belőle egy stílus, amelyik egyértelműen túlsúlyban van, és egy, amelyik egyszer sem jelenik meg. Az elsőnél érdekesebb épp a hiányzó, mert pontosan ott fogytak el valamilyen helyzetben az eszközeid, te pedig nem vetted észre. Aztán próbálj Bencére és Rékára gondolni legközelebb, amikor azt hallod valakiről, hogy nincs humorérzéke.