Gyerekhumor: hogyan fejlődik a kukucstól az iróniáig

Bence hároméves, és van egy saját vicce. Kiáll a nappali közepére, bejelenti, hogy a banán az cipő, aztán a nevetéstől leül a földre. Anna elsőre együtt nevet vele, tizedszerre már csak bólint, huszadszorra pedig magában számolgatja, mikor múlik el ez az egész.

Bence közben elég komoly dolgot művel. Ahhoz, hogy megszegjen egy szabályt, előbb ismernie kell: tudja, mi a banán, tudja, mi a cipő, és szándékosan keveri össze a kettőt, hogy lássa, mi történik. Az első gyerekviccek még nem a humorérzék jelei. Annak a próbái, hogy hol érnek véget a dolgok, amiknek értelmük van.

A kukucstól az iróniáig nagyjából tíz év telik el

Az amerikai pszichológus, Paul McGhee a gyerekhumor fejlődését szakaszok sorozataként írta le, amelyekben nem a nevetés mennyisége változik, hanem az, ami kiváltja. A legkisebbek a mozgáson és a meglepetésen nevetnek, az óvodások a badarságon, az iskolások a szavak kétértelműségén, és csak a kamaszok azon, amit valaki úgy mond, hogy közben nem gondolja komolyan. Az egyes szakaszokhoz tartozó életkorok tájékoztató jellegűek, a gyerekek pedig mindkét irányban átugorják őket, a sorrend viszont meglepően állandó szokott lenni.

A kukucs, vagyis a tenyér mögé bújás, a legtöbb ember életében az első vicces helyzet. A feszültség és a biztonság kombinációján működik: a gyerek nem tudja pontosan, mikor bukkan elő az arc, azt viszont sejti, hogy elő fog. Amikor ez beigazolódik, a feszültség leesik, és nevetés jön ki belőle. Elég azonban pár másodperccel tovább elbújni, és a móka átfordul sírásba. A vicc és az ijedtség közötti határ már másfél évesen vékony.

Érdekes az a szakasz, amikor a gyerek hamarabb tanulja meg a vicc formáját, mint a tartalmát. Az ötéves bejelenti, hogy mond neked egy viccet, felveszi a megfelelő hangot, szünetet tart a jó helyen, a csattanó pedig így hangzik: és akkor beleesett a levesbe. Utána magától felnevet, és vár. Nem téveszt semmit. A mesélés koreográfiáját gyakorolja, mert az a gyerekcsoportban sokkal hamarabb jól jön, mint a kétértelműség megépítésének képessége.

A legpraktikusabb következménye ennek a sornak a végén van. Az irónia érkezik utoljára, végigérik az egész alsó és felső tagozatot, egyeseknél még a kamaszkort is. A kiömlött gyümölcslé fölött elhangzó „na ezt aztán remekül kitaláltad” mondat ezért nem jut el az ötéveshez túlzásként. Vagy dicséretet hall, amit nem ért, vagy egy hangnemet, ami bántja. A szülői szarkazmus a kisgyerekeknél nem durva. Csak érthetetlen, és a gyerek a rosszabbik felét viszi el belőle.

Miért ötvenszer ugyanaz a vicc

Amikor Bence ötvenedszerre jön a banánnal, az nem provokáció és nem is türelemjáték. Az ismétlés a kisgyerek tanulási módja. Minden ismétlés valójában egy kérdés: még mindig érvényes, és ugyanaz lesz a reakció, mint múltkor? A kiszámíthatóság, ami a felnőttet halálra untatja, a hároméves számára a biztonság forrása, mert éppen azt ellenőrzi, hogy a világ megbízhatóan működik.

A válasz másik fele társas. Robert Provine a Laughter (2000) című könyvében hétköznapi beszélgetések megfigyeléseit foglalta össze, és az jött ki, hogy a nevetés körülbelül harmincszor valószínűbb társaságban, mint egyedül, és hogy a beszélgetésben elhangzó nevetés nagy része nem vicc után következik, hanem egy teljesen hétköznapi mondat után. Főleg azért nevetünk, mert van mellettünk valaki. Bence tehát nem a viccet teszteli. A veled való kapcsolatot teszteli.

Emlékszel rá, mikor nevettél utoljára hangosan egyedül egy üres szobában? A legtöbb embernek eltart egy darabig, mire eszébe jut, és pontosan ez az a mechanizmus, ami a gyerekeknél teljes gőzzel megy.

A szülőknek ebből megkönnyebbülés származik. Nem kell minden alkalommal nevetni, a megjátszott nevetést pedig a gyerek úgyis felismeri, mert a hangnemet hamarabb olvassa, mint a szavakat. Más működik: vidd tovább a viccet. Amikor Anna a banánra és a cipőre azzal felel, hogy ez semmi ahhoz képest, amikor ő kiflit tett a fejére, Bence új változatot kap, és a játéka egy lépéssel tovább megy a huszadik kör helyett ugyanazon a ponton.

Vécéhumor, és miért nem használ a tiltás

Valamikor a harmadik és a hatodik év között jön az a szakasz, ami a szülőket megbízhatóan felbosszantja. A gyerek felfedez olyan szavakat, mint a pisi, a popsi és a kaki, és rájön, hogy kapcsolóként működnek. Kimondja őket ebéd közben, és történik valami nagy. Valaki nevet, valaki más felemeli a hangját. Az asztal mindenképpen reagál.

A lényeg az, hogy a gyereknek fogalma sincs, miért tabuk ezek a szavak. A tartalom nem érdekli, az erő igen. És mivel az erős reakció jutalom, a kemény tiltás ezt a fajta humort általában erősíti, nem tompítja. A tiltás ugyanis megerősíti, hogy annak a szónak tényleg megvan az a hatalma, amiért érdemes volt kimondani.

Jobban használ a hely és az idő szabálya. Az asztalnál és a nagyinál nem, a játszótéren a haverokkal nyugodtan. A gyerek így nem azt hallja, hogy rossz a vicce, hanem azt, hogy a különböző helyeknek különböző szabályaik vannak, ami mellesleg pontosan az a képesség, amire egész életében szüksége lesz. Segít hozzá a nulla reakció abban a pillanatban, amikor a gyerek fel akar húzni: üzemanyag nélkül a motiváció magától kialszik. És ahogy az előző szakaszok, ez is elmúlik, általában valamikor az iskolakezdés környékén.

Testvérek közötti ugratás: mikor hagyd

Dacher Keltner a munkatársaival 2001-ben szabályokkal működő társas játékként írta le az ugratást. Az egymásban bízó emberek között erősíti a kapcsolatot, mert azt mondja: „ennyit megengedhetek magamnak veled szemben, és még mindig rendben vagyunk”. Bizalom nélkül ugyanez a mondat sebez. A testvérek az első laboratórium, ahol ezt a különbséget gyakorolják, és pont azzal gyakorolják, hogy időnként túllőnek a célon.

Az otthoni ugratások többségébe ezért nem kell beavatkozni. Több dologról ismered fel egyszerre:

• a szerepek cserélődnek, egyszer az egyik a célpont, kicsivel később a másik
• mindketten nevetnek, nem csak az, aki viccel
• ha az egyik azt mondja, elég, a másik abbahagyja, és nem told meg egy utolsóval
• a téma változik, nem ugyanaz megy körbe-körbe

Beavatkozni akkor érdemes, ha valamelyik jel hiányzik. A legerősebb figyelmeztetés az állandó célpont: mindig ugyanaz a testvér kapja, és a téma ismétlődik, rendszerint a legérzékenyebb, amit a gyerekek tudnak egymásról. A súly, a szemüveg, a jegyek, a sötéttől való félelem. A másik jel az egyoldalú nevetés, mert a másik vagy semmilyen arcot nem vág, vagy néhány másodperc késéssel nevet. Hogy pontosan hol húzódik a határ a móka és a lealacsonyítás között, azt részletesen kibontja a szöveg arról, hogy ugratás vagy gúnyolódás történik.

A beavatkozásnál segít egyetlen megfogalmazásbeli váltás. A „ne légy gonosz” helyett próbáld megnevezni a hatást: „látod, hogy már nem nevet.” Az első mondat a gyereket ítéli meg, a második megtanítja olvasni a másik embert, és pontosan ezért éri meg egyáltalán hagyni, hogy az ugratás létezzen. Érdemes családi szót is bevezetni, ami után mindig vége, alkudozás nélkül, és anélkül, hogy kigúnyolnátok azt, aki használta.

Otthon tanuljuk meg, kinek a rovására nevetünk

Rod Martin és kollégái 2003-ban két tengely mentén írták le a négy humorstílus modelljét: kedves vagy éles a hangnem, és másokra vagy önmagunkra irányul a humor. Ebből jön ki az összekötő, az önerősítő, a csípős és az öngúnyos stílus, és mivel a két tengely független egymástól, senki nem csak az egyik. Részletesen a négy humorstílus áttekintése bontja ki őket.

A gyerekek nem viccekkel jönnek el otthonról. A tengelyek beállítását viszik magukkal. Ha a családban a nevetés főleg arra szolgál, hogy jó legyen együtt, a gyerek ezt tekinti alaphelyzetnek. Ha otthon leggyakrabban a szomszédokon, a kollégákon vagy azon nevetnek, aki éppen hibázott, azt tanulja meg, hogy a vicc eszköz arra, hogy valakit helyre tegyünk.

A legkevésbé feltűnő az öngúnyos összetevő. A szülő, aki magáról rendszeresen mint kétbalkezes, lyukas fejű emberről beszél, szerénységnek és oldásnak szánja. A gyerek viszont használati utasítást olvas ki belőle arra, hogyan beszél magáról az ember. A humorstílusok kutatása őszintén azt mondja, hogy a kedves regiszterek a jobb közérzettel járnak együtt, az öngúnyos pedig a rosszabbal, de együttjárásról van szó és nem okról, egyetlen vacsora közbeni önironikus megjegyzést pedig nincs értelme túlértékelni. A különbséget az adja, hogy fűszer vagy főétel.

A négy stílus közül közben egyik sem hiba, amit ki kellene irtani magunkból. Egy éles megjegyzésnek ugyanúgy helye van a családban, mint a kedves oldásnak, csak jó tudni, melyik regisztert hallotta tőled a gyerek a legtöbbet. A humorstílus szokás, nem a jellemre mondott ítélet, a szokással pedig lehet dolgozni.

Az osztály bohócának előnyei és számlája is van

Előbb vagy utóbb megérkezik az iskolából a hír, hogy a gyereked szórakoztatja az osztályt. Ez a szerep se nem hiba, se nem győzelem. Működő társas stratégia, mérhető hozammal: az a gyerek, aki megnevetteti az osztályt, úgy szerez pozíciót, hogy nem kell a legjobbnak lennie matekból vagy a leggyorsabbnak az udvaron. Ráadásul közben megtanulja olvasni a csoport hangulatát, mert enélkül nem jönnének be a poénjai.

A számla két oldalról érkezik. Az első a szerep ragadóssága: amint mindenki bemondást vár tőled, a komoly mondat nehezebben csúszik ki, a szomorúság pedig alig fér bele a szerepbe. A másik oldal az iskola, amelyik rendbontást lát és nem képességet, így a gyerek rendszeresen hallja, hogy a legjobb dolog, amit tud, az egy probléma.

Néha van mögötte még valami harmadik is. Ha a gyerek leggyakrabban saját magába talál bele, az lehet a többiek gúnyolódásának megelőzése: aki maga jelöli ki a célpontot, azt nem hagyja másra. Ez figyelmet érdemel, prédikációt viszont nem. A szerepet nincs értelme megszüntetni, annak van értelme, hogy legyen egy második hely, ahol a gyereknek másból van pozíciója, mondjuk egy szakkörből vagy egy osztályon kívüli társaságból.

És mivel a minta, amit a gyerek ellesi, ugyanannál az asztalnál ül, érdemes először magadra nézni. Abban, hogy nálatok otthon a négy regiszter közül melyik van túlsúlyban, egy rövid humorstílus teszt ad tájékozódást, ami hétköznapi helyzetekre kérdez rá, és pár percet vesz igénybe.

Amikor Bence legközelebb bejelenti, hogy a banán az cipő, érdemes észrevenni egy apróságot. Közben nem a banánt nézi. Annát nézi.