Humorstílusok: 4 fajta és hogyan ismerd fel a sajátod

Gábor a hétfői megbeszélésen odaveti, hogy az új rendszer annyira magától értetődő, hogy bárki megérti, aki előtte kétszer elolvassa a kézikönyvet. Kata három perccel később megjegyzi, hogy leginkább Tamás kolléga küzd vele, de Tamás a lifttel is küzd. Az asztal mindkétszer felnevet, a második poénnál még valamivel hangosabban is.

A két mondat közti különbség csak utólag látszik. Gáboré a hét folyamán bevett irodai szállóigévé válik, Katáét Tamás este hazafelé is újrajátssza magában. Nem tehetségről és nem is gyorsaságról volt szó, hanem irányról: az egyik poén a helyzetre célzott, a másik egy emberre a szobában. A humor pszichológiája húsz éve e köré a határvonal köré építi az egész modelljét.

A kérdés a „mennyi”-ről a „mire”-re tolódott

A régebbi kérdőívek a humort egyetlen mennyiségként mérték. Mennyi van belőle, milyen gyorsan jutnak eszedbe a csattanók, mennyire szórakoztatnak a mások poénjai. A baj az volt, hogy az ilyen mérés ugyanolyan magas pontszámot adott annak, aki összetartja a társaságot, és annak is, aki folyamatosan lehúzza a kollégáit. Mindketten sokat nevetnek, és mindkettőnek jár a szája.

Rod Martin és a csapata ezért 2003-ban más elrendezést javasolt. A humor mennyisége helyett a funkcióját írták le, és két kérdéssel osztották fel. Az első a hangnemre kérdez rá: kedves-e a poén, vagy éle van, azaz kerül-e valakinek valamibe? A második az irányra: kifelé céloz, az emberekre, vagy befelé, arra, aki mondja? A két kérdésből négy mezős rács lesz, és mindegyikben ott ül a négy humorstílus egyike.

A másokra irányuló kedves humor az összekötő. Az önmagunkra irányuló kedves humor az önerősítő, vagyis az a felülnézet, amellyel az ember maga gyárt távolságot a saját kudarcától. A kifelé fordított él adja a csípős stílust, a magad ellen fordított az öngúnyost. Az elsőt akadémikusan affiliatív humornak nevezik, ami fölöslegesen hosszú szó egy olyan viselkedésre, amit minden buliból ismersz.

Az az érdekes, amit ez a modell hallgatólagosan állít. A humor megszűnt olyan erénynek lenni, amiből valakinek sok van vagy kevés, és eszközzé vált. Az eszközöket az alapján ítéljük meg, mit csinálnak és kinek a kezében vannak. Hogy mi minden olvasható ki valakinek a humorából, azt részletesebben az a szöveg veszi szét, ami arról szól, mit árul el a humorérzék a személyiségről.

Illik ide egy megállapítás, ami a legtöbb embert meglepi. Robert Provine a csapatával hétköznapi beszélgetéseket vett fel bevásárlóközpontokban és folyosókon, és egy 2000-es könyvében összegezte, hogy a nevetésnek csak töredéke jön poén után. A többsége olyan teljesen szokványos mondatokat követ, mint a „na, akkor holnap” vagy a „te meg hol voltál?”. Társaságban ráadásul nagyságrendileg mintegy harmincszor nagyobb eséllyel nevetünk, mint egyedül.

A nevetés tehát nem elsősorban a viccességre adott válasz, hanem társas lépés. Ha visszatérünk a megbeszélésre, Gábor és Kata mondata mindenekelőtt mozgás volt a csoportban: az egyik közelebb hozta egymáshoz az embereket, a másik egyiküket félretolta. A humorstílus pontosan ezt a mozgást írja le, nem a csattanó minőségét.

A négy stílus dióhéjban

A táblázat összefoglalja, miről ismerhetők fel az egyes stílusok kívülről, mire jók, és mit fizet értük az ember. Egyik sem jellemhiba, és mindegyiknek van olyan helyzete, amelyben ő a legjobb elérhető választás.

A kedves rovatokat csábító jólneveltségként olvasni, csakhogy nem sok közük van hozzá. Az összekötő humor társas készség, egészen kézzelfogható eredménnyel: abban a szobában, ahol az emberek az imént együtt nevettek, könnyebben mondható ki egy rossz hír. Az önerősítő stílus ezzel szemben szinte láthatatlan, mert a két fül között játszódik. A másikon csak közvetve veszed észre, abból, hogy egy törölt járat vagy egy összetört autó nem teríti le úgy, ahogy vártad.

A csípős stílus az, aminél az emberek a leggyorsabban kezdenek védekezni, vagy éppen mentegetőzni, és egyikre sincs szükség. Rengeteg sokéves barátság áll épp a kölcsönös ugratáson, és nélküle furán hivatalosnak hatna. Azt viszont, hogy egy odaszúrás összeköt-e vagy vág, nem a megfogalmazás dönti el. Az dönti el, mennyire érzi magát biztonságban a másik éppen akkor. Hogy pontosan hol húzódik ez a határ, és miért olvasható másképp ugyanaz a mondat péntek este és hétfő reggel, azt az a szöveg veszi szét, ami arról szól, mikor működik a szarkazmus és mikor nem.

Külön fejezet az olyasmiről szóló humor, amiről rendesen nem viccelődünk. Egy kórházi folyosón elsütött akasztófahumor nem automatikusan a csípős rovatba esik, mert a célpontja többnyire nem ember, hanem magának a helyzetnek a szörnyűsége. Kinek fekszik ez a regiszter, és mit tudni róla, arról külön szöveg szól a fekete humorról.

Mind a négy állásnak van pillanata, amikor ő a legjobb elérhető választás. Egy csípős megjegyzés két másodperc alatt nevez meg olyat, amit egy udvarias körülírás tíz percig kerülget. A saját ciki asztalra tétele viszont egy pillanat alatt megmutatja az újnak, hogy nálad nem kell vigyáznia magára. A kontextus és az adag dönt tehát, nem maga a stílus.

Négy szám egyetlen címke helyett

A négy mezős modellnél az a leggyakoribb tévedés, hogy az ember azt várja, valamelyik mező majd egészben elnyeli. A skálák viszont függetlenek. Az összekötő humorban elért magas pontszám semmivel nem csökkenti a csípőset, és valakinél nyugodtan lehet magasan négyből három stílus. Nem egy címkét kapsz, hanem négy számot, és csak az arányuk mond valamit.

A gyakorlatban főleg az első két helyen álló párost olvassuk ki. Az elsődleges stílus az, amelyikhez automatikusan nyúlsz, amikor nem gondolkodsz. A másodlagos akkor lép be, amikor az elsődleges nem passzol, vagy amikor kiélezetté válik a helyzet. Tizenkét páros van, és eléggé különböznek: a csípős másodlagossal bíró mókamester egész este lövöldözésben tartja a társaságot, az öngúnyos másodlagossal bíró maga foglalja el a célpont helyét, és ezzel gyorsabban oldja fel a társaságot bárki másnál.

A bevezető Katája ezért nem feltétlenül „a csípős”. Simán lehet magasan mindkettő, a csípős és az összekötő is, és akkor olyan ember lesz belőle, aki beindítja a bulit, és közben senkit nem kímél. Az ilyen kombináció egyszerre szokott népszerű és kockázatos lenni, mert a közönség jutalmazza, a jutalmazott poén pedig hajlamos legközelebb rátenni egy lapáttal.

A regiszter ráadásul lehet széles vagy szűk. Akinek egy markáns stílusa van, a többi meg alacsonyan, az kiszámítható, és a humorának kézjegye van, csakhogy az a helyzet, amire ez az egy állás nem passzol, tartalék terv nélkül találja. Akinek három vagy négy van magasan, az a pillanat szerint húz elő sztorit vagy száraz megjegyzést. Épp nála fordul viszont elő könnyen, hogy ahhoz nyúl, ami kéznél van, nem ahhoz, amire éppen szükség lenne.

És még valamit kevernek rendszeresen: a stílus nem ugyanaz, mint a mennyiség. Egy csendes ember, aki egy este három mondatot mond, kifejezetten összekötő humorú lehet, mert mindhárom emberek felé irányult. Az, hogy mennyit nevetsz, és az, hogy hová céloz a humorod, két különböző mérés.

A négy szám aránya ráadásul nem életre szóló. A környezet mozgatja: egy csapatban, ahol a gyors szurkálódás jutalmazódik, a csípős összetevő annál is nő, aki nem hozta magával a munkába, egy olyan társaságban pedig, ahol minden kudarcból sztori lesz, egy szezon alatt megtanulod. Az eredményt ezért érdemes a jelenlegi beállítás fotójaként venni, nem a jellem leírásaként.

Mit mondanak a stílusok a közérzetről, és mit nem mondhatnak

Itt kifizetődik az óvatosság, mert épp a kutatásnak ezt a részét csavarják el a címek a leggyakrabban. Martin csoportja, majd utána egy sor további munka ismételten ugyanarra a képre jut. Mindkét kedves stílus jobb hangulattal és elégedettebb kapcsolatokkal szokott együtt járni, míg az öngúnyos humor inkább az ellenkező oldalra esik, azaz közelebb a rosszabb közérzethez. A csípős stílus a viselője számára nagyjából semleges, a számláját pedig többnyire a környezet fizeti.

Az ilyen mondatban a „korrelál” szó végzi az egész munkát. Senki nem mérte meg, hogy az öngúny rontja-e a hangulatot, vagy az, akinek rosszul van, egyszerűen gyakrabban fordítja maga ellen a humort. Simán igaz lehet mindkettő, sőt mellette egy harmadik dolog is, ami mindkettő mögött áll. A korrelációból nem lesz ítélet egy emberről, csak megfigyelés, ami megér némi figyelmet.

Az összefüggés nagysága is említést érdemel. Nem szakadékról van szó az elégedett és a boldogtalan ember között, hanem enyhe dőlésről, ami csak nagy embercsoportokon látszik. Egy konkrét ember öngúnyos humorral tökéletesen jól lehet, és valaki két kedves stílussal is maga mögött tudhat egy nyomorúságos évet. Bármilyen összehasonlítás a többiekkel ezért tájékoztató jellegű és semmi több.

Segít az is, ha szétválasztod azt a két dolgot, ami kívülről egyformán néz ki. Az önirónia, amelynél az ember megtartja a saját értékét, és csak nem játssza a tévedhetetlent, a legkellemesebb társas tulajdonságok közé tartozik. Az önlekicsinylés, amelynél a poén egyben vélemény is önmagáról, a felszínen pontosan ugyanígy hangzik, belül viszont másképp működik. Hogy hol húzódik köztük a határ, és magadon hogyan ismerheted fel, arról az egészséges önirónia szövege szól.

És most őszintén: mikor mondtál magadról utoljára valami lekicsinylőt úgy, hogy legalább félig komolyan gondoltad? Nem sztoriként, amit azért mesélsz, mert működik, hanem mondatként, amivel valamennyire egyet is értesz. Az erre adott válasz többet elárul a regiszteredről, mint az egész modell együttvéve.

Párban mutatkozik meg mindez a legerősebben. A közös nevetés jó jelzője annak, hogyan áll a kapcsolat, és egyben itt derül ki a leggyorsabban, ha az él megszűnik játék lenni, és azzá válik, ahogy valamit valóban kimondasz. Azzal, hogyan viselkedik a humor két együtt élő ember között, az a szöveg foglalkozik, amelyik arról szól, mit csinál a humor a párkapcsolatban.

Mindebből semmi sem kőbe vésett jellemvonás. A humorstílus inkább kitaposott ösvény, amelyen a reakcióid járnak, mert már ezerszer arra jártak. A kitaposott ösvények átirányíthatók, csak tovább tart egyetlen fogadalomnál.

Hogyan derítsd ki, mivel is nevetsz

Az önmegfigyelésnek a humornál van egy hibája. A bejött poénokra emlékszünk, a csöndbe hullókat viszont pár óra alatt elveszti az emlékezet. A legtöbb ember ezért egy fokkal kedvesebbre becsüli magát, mint amilyennek a környezete látja, és a csípős stílusnál szokott a legnagyobb lenni ez a különbség.

Használhatóbb néhány konkrét dolgot figyelni, méghozzá egy hétköznapi héten, nem visszamenőleg, emlékezetből. Kinek szólt a legutóbbi poén, amit ma elsütöttél? Rögtön beindult a nevetés, vagy valaki csak egy másodperccel később csatlakozott? És ha az a mondat el sem hangzik, veszített volna vele a helyzet, vagy csak te?

A második fogódzó még egyszerűbb, és karácsonykor és nyaraláson is működik. Figyeld meg, mihez nyúlsz abban a pillanatban, amikor rosszul vagy. Ilyen állapotban valaki szórakoztatni kezdi a környezetét, más a fejében sztorivá fordítja a kudarcot, és senkinek nem meséli el, a harmadik beleszúr abba, aki éppen kéznél van, a negyedik pedig bohócot csinál magából. Ez a kiindulási állásod, méghozzá megbízhatóbban bárminél, amit nyugodtan és távolságtartóan mondasz magadról.

Érdemes azt is figyelni, hol változik a regisztered. A legtöbb embernek otthon más az állása, mint a munkahelyén, csakhogy kevesen tudják felidézni, mikor is kapcsoltak át pontosan. Amikor elkezded észrevenni, rendszerint kiderül, hogy a kapcsolót nem a helyzet vezérli, hanem konkrét emberek. Két-három névnél olyan állásban mész, amit máshol nem használnál.

A legolcsóbb adatforrás egyébként kéznél van, és ő az, aki naponta hallgat téged. Kérdezd meg a párodat vagy egy kollégát, ki szokott a jelenlétedben célpont lenni, és hogy a poénjaidnál gyakrabban nevetsz-e az emberekkel vagy rajtuk. A válasz általában két másodpercen belül és habozás nélkül érkezik, ami önmagában is mond valamit. Ahol a te verziód és az övék elválik, ott rendszerint az övék áll közelebb a valósághoz, mert ők az eredményt hallják, te viszont csak a szándékot ismered.

Ha gyorsabban szeretnél tájékoztató képet, menj végig a rövid humorstílus teszten. Hétköznapi helyzetekre kérdez rá, az eredmény pedig négy szám plusz az elsődleges és a másodlagos stílus. Vedd a saját megfigyelésed kiindulópontjának, ne ítéletnek.

Egy hét, amikor célpontokat számolsz

Próbálj ki hét napra egy gyakorlatot, ami napi egy percbe kerül. Este írj fel két számot: ma hányszor célzott a poénod valakire a szobában, és hányszor magadra. Semmi mást ne értékelj, csak azt a két számot.

Egy hét után kihámozódik belőlük egy arány, és kellemetlenül pontos szokott lenni. Valakinek nulla a nullához jön ki, és rájön, hogy a humora csak helyzetek körül forog, embereket alig érint. Más hetet lát az egyhez, és meglepődik, mennyi mindent zúdít egy hét alatt valakire anélkül, hogy tudna róla.

A második szám ugyanolyan súlyú, mint az első. Az időnként elsütött önpoén társas ajándék, az egy este alatti negyedik viszont már szokás, amit a környezet leírásként rak el, nem túlzásként. A kettő közti különbséget nem az adja, mit mondasz, hanem az, hogy hányszor.