Hogyan legyél vicces: a poén nem szöveg, hanem esemény

Gábor hétfőn az értekezleten megismételte azt a mondatot, amin pénteken az egész asztal nevetett Katánál. Ugyanazok a szavak, ugyanabban a sorrendben, még a közepén lévő szünet is stimmelt. Csend.

Kínálja magát a legegyszerűbb magyarázat: Katában egyszerűen „megvan”, Gáborban meg nincs. Csakhogy ha lelassítva játszod vissza azt a péntekét, mást látsz. Kata nem a semmibe mondta azt a mondatot. Ráfűzte arra, amit két perccel korábban valaki más állított, olyan emberekkel ült egy asztalnál, akik egy éve együtt ebédelnek, és arról a helyzetről beszélt, amit éppen mindenki átélt. Gábor ebből az egészből az egyetlen hordozható részt vitte magával, vagyis a szavakat. Egy poénon pedig azok a legkevésbé fontosak.

Ami útközben elvész

A poén nem szöveg, hanem esemény. Több dolog tartja össze egyszerre: az, ami közvetlenül előtte elhangzott, az, hogy ki beszél és a többiek hogyan veszik, a beszélgetés tempója, és a körülötte ülők hangulata. Egy kölcsönvett mondat ebből egyetlen összetevőt hoz át, a többinél pedig reménykednie kell, hogy magától kiegészül.

A legtöbb az időzítésen vész el. Kata mondata abban a pillanatban esett be, amikor a beszélgetés egy másodpercre megakadt, és mindenki várta, ki löki tovább. Gábor ugyanezt a mondatot egy felpörgött költségvetési vita közepére engedte ki, ahol senki sem vágyott rá, és főleg nem volt neki hely. Ugyanaz a tartalom, másik lyuk.

A második veszteség csendesebb. Katánál az asztal előre sejti, hogy jöhet tőle egy megjegyzés, ezért kicsit másképp figyel, és a munka egy részét elvégzi helyette. Gáborról azt tudják, hogy az értekezleten a számokról beszél. Amikor hirtelen kiesik belőle egy csattanó, az első pár ember még módot vált, mire pedig átváltana, vége.

Ehhez jön még a közös történet. Minden társaság, amelyik együtt tölti az időt, pár hónap alatt kinevel magának egy saját utaláskészletet: egy elrontott csapatépítő, egy mondat, amit valamikor a vezetőség egyik tagja mondott, a nyomtató neve. Az erre a készletre épülő mondat a csoporton belül ellenállhatatlan, kívül pedig érthetetlen. Kölcsönvenni olyan, mintha idegen lakás kulcsát vennéd kölcsön.

A nevetés java nem a poénoké

Robert Provine a csapatával éveken át azt hallgatta, hol pontosan nevetnek az emberek, és egy 2000-ben megjelent könyvben két olyan megállapítást foglalt össze, ami elég sokat módosít ezen a képen. Nevetni társaságban körülbelül harmincszor valószínűbb, mint egyedül. A nevetés nagyobbik része pedig egyáltalán nem poén után jön, hanem egy teljesen hétköznapi mondat után, amilyen a „na, én megyek” vagy a „hol voltál?”.

A nevetés tehát nagyrészt társas jelzés, és csak másodsorban a komikus teljesítmény értékelése. Az emberek főként azért nevetnek, mert együtt vannak és értik egymást. Aki ezt lebecsüli, olyan versenyszámot próbál megnyerni, amiben szinte senki sem indul.

Bárkinek, aki viccesebb szeretne lenni, elég váratlan következtetés jön ki ebből. A munka nagyobbik része nem abban zajlik, amit mondasz, hanem abban, hogy egyáltalán ott vagy-e. Aki egy bulin egy órán át hallgat, majd elsüt egy jól felépített csattanót, sokkal rosszabb kiindulóhelyzetben van annál, aki végig simán beszélget a semmiről.

Gyakorlati tanácsként olyasmi következik ebből, ami már-már csalásnak hangzik. A leggyorsabb út ahhoz, hogy vicces emberként kezdjenek kezelni, nem a jobb beszólásokon át vezet, hanem azon, hogy jobb közönség leszel. Aki más csattanóján teljes szívvel és főleg időben nevet, helyet kap a környezetétől a sajátjához. Aki a mások poénjait a magáéval veri le, azt a helyet fokozatosan elveszíti, még akkor is, ha az övéi tárgyilagosan jobbak.

A viccesség jórészt készség

Most jön a jobbik hír. Gil Greengross és Geoffrey Miller 2011-ben nagyjából négyszáz egyetemistának adta feladatul, hogy találjanak ki vicces válaszokat és képaláírásokat, majd ezeket egymástól függetlenül értékeltették. A vicces válaszok alkotásának képessége összefüggött az általános és a verbális intelligenciával.

Ez nem azt jelenti, hogy a vicces emberek okosak, a többiek meg pórul jártak. Valami gyakorlatiasabbat jelent: a humor előállítása kognitív művelet. Vannak bemenetei, vannak lépései és van kimenete, lehet gyorsan vagy lassan, jobban vagy rosszabbul végezni. Aminek pedig lépései vannak, azt lehet gyakorolni, még ha kívülről a semmiből érkező villanásnak látszik is.

A becsületes kiegészítés is idetartozik. Gyakorlástól senkiből nem lesz hivatásos humorista, és az emberek közti különbségek megmaradnak. Elmozdulni viszont sokat lehet, mert a többség még a legegyszerűbb dolgokat sem próbálta ki, hanem rögtön feladta azzal, hogy a humor adottság.

Három dolog, amit lehet gyakorolni

Figyelem a hétköznapi képtelenségekre

A vicces emberek nem találnak ki többet a többieknél, csak több dolgot vesznek észre. A képtelenség olyan sűrűségben van körénk szórva, amit egy átlagos nap már regisztrálni sem győz. A tárgyalóban tavasz óta lóg egy plakát a nyílt kommunikációról, alatta pedig a beosztás arról, ki foglalhatja a termet. Ez kész anyag, csak látni kell.

A gyakorlat unalmas és működik. Egy héten át minden este jegyezz fel egy dolgot, ami nem illett össze. Nem poént, csak megfigyelést. Pár nap múlva észreveszed, hogy az az apró összeférhetetlenség magától jelentkezik abban a pillanatban, amikor történik, és pontosan ez az a pillanat, amikor hangosan kezdeni lehet vele valamit.

Szünet a csattanó előtt

A kezdő kiönti a csattanót, mert fél, hogy belevág valaki. A gyakorlott mesélő fél másodperc csendet tesz elé. Ez a szünet két dolgot csinál egyszerre: időt ad a hallgatónak, hogy egy lépéssel maga jusson tovább, tehát a munka felét a saját feje végzi el, és közben azt is jelzi, hogy a beszélő ura a helyzetnek.

Ugyanebből a logikából ered a leggyakoribb hiba. Aki már a csattanó előtt nevetni kezd, vagy azzal harangozza be, hogy most jön valami jó, az maga emeli meg a lécet, aztán alatta bújik át. A legjobb megjegyzések olyan hangon hangzanak el, mintha semmi különös nem történne.

A szünettel függ össze a hosszúság is. A félresikerült történetek túlnyomó része nem rossz csattanón bukik el, hanem azon, hogy az odavezető út harminc másodperccel tovább tartott a kelleténél. Kipróbálni egyszerű: fogj egy sztorit, amit gyakran mesélsz, és legközelebb hagyd ki belőle az összes magyarázó közbevetést. Rövidebb változat jön ki, amin többet nevetnek, mert a mondat utolsó szava végre az, amelyik számít.

A visszautalás

A legolcsóbb technika mind közül, és szinte senki nem használja tudatosan. A callback annyit tesz, hogy visszatérsz valamihez, ami korábban elhangzott, akár fél órája, és teljesen más összefüggésben használod fel újra.

Az értekezlet elején valaki panaszkodott, hogy a projektor egy hónapja rózsaszínbe játszik. Negyven perccel később az új arculatot hagyják jóvá, Gábor pedig csak megjegyzi, hogy a színt úgyis a projektor dönti el. Önmagában ez semmilyen csattanó. Azért működik, mert azt mondja: „végig itt voltam veletek”, és pontosan ez az a társas jelzés, amiről Provine írt.

A visszautalásnak van még egy előnye. Nem követeli meg, hogy új anyagot találj ki, azzal a nyersanyaggal dolgozik, amit a közönség szállított. Annak, aki azt hiszi magáról, hogy neki semmi nem jut eszébe, ez a legkönnyebb módja, hogy bekapcsolódjon a szobában lévő humorba.

Amit viszont nincs értelme gyakorolni

Van három zsákutca, amelyikbe majdnem mindenki befordul, aki elhatározza, hogy viccesebb lesz. Mindhárom első ránézésre ésszerűnek látszik, és mindhárom ugyanoda vezet, vagyis oda, hogy pár próbálkozás után az illető teljesen felhagy a próbálkozással.

A középső tételnél érdemes megállni, mert könnyen olvasható moralizálásként. Az éles humor nem jellemhiba, és olyan emberek között, akik bíznak egymásban, a piszkálódás a közelség jele. A különbséget nem a szándék adja, hanem az, mennyire érzi magát biztonságban éppen a másik. Az éles hangnemet technikaként kölcsönvenni úgy, hogy nincs alatta felépített bizalom, a leggyorsabb út a bajba.

Ugyanebbe a kategóriába tartozik még egy reflex: megmenteni a poént, ami nem sült el. A csattanó magyarázata soha nem javítja meg, csak elnyújtja a kellemetlen pillanatot, és a kudarchoz hozzátesz némi feszengést is. A félresikerült mondat, ami után egyszerűen továbbbeszélnek, két másodperc alatt eltűnik, és senki nem jegyzi meg. Ugyanez a mondat a „ez arra ment rá, hogy tegnap…” kezdetű folytatással a megbeszélés végéig a szobában marad.

Talán nem vagy humortalan, csak idegen hangnemet játszol

Itt jutunk el ahhoz, amit az egészben a leggyakrabban átugranak. A legtöbben, akik azt állítják magukról, hogy nem viccesek, egyetlen konkrét helyzetre gondolnak: nem tudják szórakoztatni az asztalt. Csakhogy az asztal szórakoztatása a humor négy alaphelyzetének csupán az egyike, méghozzá véletlenül épp a leglátványosabb.

Rod Martin 2003-as kutatása két független tengely mentén osztotta fel a humort, vagyis a hangneme és a célpontja szerint. Négy helyzet jön ki belőle: az összekötő humor, ami összefogja a társaságot, az önerősítő rálátás, amivel valaki a saját fejében segít magán, a csípős humor éllel, és az öngúnyos helyzet, ahol a mesélő maga a célpont. Senki sem csak az egyik, inkább keverékről van szó, meg arról, melyik helyzet vált begyakorlottá. Az egész felosztást részletesebben a négy humorstílus áttekintése bontja ki.

Az a befelé forduló ember tehát, aki egy egész kocsmát szórakoztató barátját próbálja másolni, többnyire nem a humor hiányával küzd. Azzal küzd, hogy idegen helyzetet játszik. A saját hangneme lehet egy négyszemközti száraz megjegyzés, amin a másik másnap is derül, vagy az a képesség, hogy a saját bakijából sztorit csinál. Teli asztalnál ez soha nem fog működni, és nem is kell.

Szerepe van az emberek számának is. A hat fős asztalnak szóló humorhoz hang kell, tempó, és bátorság belemászni egy felpörgött beszélgetésbe. A kettesben szóló humorhoz épp az ellenkezője, vagyis figyelem a részletekre és képesség a várakozásra. Annyira eltérő műfajok, hogy valaki az egyikben kiváló, a másikban átlag alatti lehet anélkül, hogy ez bármit is elárulna róla. A „nem vagyok vicces” típusú önértékelések java pedig kizárólag az első helyzetben születik.

Kérdezd meg magadtól őszintén: mikor nevettettél meg utoljára valakit anélkül, hogy próbálkoztál volna vele? Nem bulin, hanem például a kocsiban, vacsora közben vagy a munkahelyi csoportban. Az a helyzet többet mond a hangnemedről, mint az összes buli, amelyiken láthatatlannak érezted magad. A jellem és aközött, hogy ki min nevet, külön szöveg járja körül az összefüggéseket: arról szól, mit árul el a humorérzék.

Ha tudni szeretnéd, a négy helyzet közül melyik a begyakorlott nálad és melyik hever parlagon, tájékozódási pontot ad a humorstílus teszt. Az eredményt megfigyelési kiindulópontnak vedd, ne címkének. A begyakorlott helyzet szokás, nem ítélet, a szokással pedig lehet dolgozni.

Ami három héttel később történt

A hangnem kiszélesítése más, mint átnevelni magad valaki mássá. Azt jelenti, hogy hozzáteszel egy helyzetet azokhoz, amik már működnek, a többit meg hagyod békén. Aki tud száraz megjegyzést, kipróbálhatja a visszautalást. Aki megszokta, hogy magát ejti le, időnként üresen hagyhatja a célpontot, és csak észreveheti a körülötte lévő képtelenséget.

Gábor abbahagyta az idegen beszólások ismételgetését. Helyette három héten át a telefonja jegyzeteibe írogatta a saját apró megfigyeléseit, és semmit nem kezdett velük. Aztán egy novemberi értekezleten, amikor harmadszor került elő, ki adja le az anyagot, mondott egy mondatot arról, hogy az anyag láthatóan rugalmas munkaidőben dolgozik. Ketten nevettek, egyvalaki felírta, az értekezlet pedig ment tovább.

Az érdekesebb az, ami utána jött. Amikor Kata délután megkérdezte tőle, mit is mondott tulajdonképpen, nem tudta megismételni. Az a mondat ahhoz a szerdához, ahhoz a harmadik alkudozási körhöz és ahhoz a két emberhez tartozott, és máshová nem lehetett elvinni.