Humor és vonzerő: miért keresünk vicces partnert

„Olyasvalakit keresek, akivel tudok nevetni.” Nyiss meg húsz profilt bármelyik társkereső appban, és ezt a mondatot vagy valamelyik változatát majdnem minden másodikban megtalálod. A humorérzék a párválasztási felmérésekben évek óta a lista tetején tanyázik, nyugodtan a végzettség, a magasság és a közös hobbik fölött.

A baj az, hogy ez a mondat szinte semmit nem mond. Ketten is beírhatják a profiljukba, találkozhatnak kedden egy kávéra, és egy óra múlva kiderül, hogy az egyikük olyasvalakit várt, aki sztorizik, a másikuk pedig olyasvalakit, aki nevet a sztorijain. Ugyanaz a neve, és teljesen más rendelés.

Két különböző dolog egyetlen szó alatt

Eric Bressler és Sigal Balshine kanadai pszichológusok 2006-ban olyasmit csináltak, ami banálisan hangzik, az eredményeket mégis átrajzolta: a párválasztásnál a humort előállításra és értékelésre bontották. Vagyis arra a képességre, hogy valaki vicceset mondjon, és arra a hajlandóságra, hogy nevessen a másikon. Amikor a két összetevőt külön mérték, kiderült, hogy nem egyformán keresik őket.

A különbség az adataikban részben együtt mozgott a nemmel. A nők jobban figyelték, ki állítja elő a humort, a férfiak inkább azt a partnert értékelték, aki az övékön nevet. Egy kutatási átlag azonban nem használati utasítás egy konkrét estére, és a szórás mindkét csoporton belül óriási, szóval vedd tájékoztató körvonalnak, ne szabálynak.

A gyakorlati következmény kellemetlenebb, mint amilyennek látszik. Amikor randi után mindketten kipipáljátok, hogy a másiknak „van humorérzéke”, az jelenthet egyezést. De azt is jelentheti, hogy az egyikőtök egész este játszott, a másik egész este tapsolt, és ez a szerep egyikőtöknek sem biztos, hogy tartósan jól áll.

Hogy a viccesség egyáltalán miért húz ekkorát, arra egy másik kutatási vonal ad támpontot. Gil Greengross és Geoffrey Miller 2011-ben nagyjából négyszáz egyetemistának adta feladatul, hogy találjanak ki vicces válaszokat, és ezeket képességtesztekkel vetették össze. Aki vicces válaszokat tudott gyártani, magasabb pontszámot ért el az általános és főleg a verbális intelligenciában. A vicc ebből a szemszögből drága jelzés: nyomás alatt, valós időben és a tárgyhoz kapcsolódva megcsinálni nem lehet bemagolni.

Az első randit nem a viccek döntik el

Robert Provine évekig hallgatta a csapatával, hol és miért nevetnek az emberek valójában. A 2000-es Laughter című könyvében két olyan dolgot írt le, amely szépen szétszedi azt az elképzelést, hogy a nevetés a vicc jutalma. Egy: nevetni társaságban nagyjából harmincszor valószínűbb, mint egyedül. Kettő: a nevetés túlnyomó része nem viccek után jön, hanem teljesen hétköznapi mondatok után, amilyen az „és hol hagytad?”.

A nevetés tehát elsősorban társas jelzés, nem osztályzat egy teljesítményre. Egy randin nem azt méred, milyen jó humorista ül veled szemben. Azt deríted ki, ugyanabba a ritmusba találtok-e bele.

Laura Kurtz és Sara Algoe 2015-ben párokat figyelt hétköznapi beszélgetés közben, és azt mérték, mennyi időt töltenek közös nevetéssel. Azok a párok, akik többet nevettek együtt, jobb minőségű kapcsolatról számoltak be. Hogy itt mi az ok és mi a következmény, ebből nem olvasható ki, de a ráhangolódás mutatójaként jól működik, méghozzá már az első találkozáson.

Eszedbe jut az utolsó randi, amelyről jó érzéssel jöttél el? Próbáld most felidézni, min nevettetek pontosan. A legtöbb embernek egy hangulat ugrik be, nem egy poén, és pontosan ebben van a ráhangolódás és a teljesítmény közötti különbség.

Ebből következik a kellemetlen hír is mindenkinek, aki randi előtt készül. Az előre kikészített sztori meglátszik; más a felépítése, más a tempója, és főleg nem reagál arra, ami előtte elhangzott. Az a vicc, amely az asztalnál adódó helyzetből születik, viccnek gyengébb, jelzésnek erősebb, mert bizonyítja, hogy az illető figyelt.

A társkereső appoknál ráadásul az első benyomás nagy része írott beszélgetésben zajlik, ott pedig a humor elveszíti az eszközei felét. Hiányzik a hangszín, a tempó és az arc, így a száraz megjegyzés a kijelzőn sértésnek látszik, a túlzás pedig hazugságnak. Az emberek ezt ösztönösen emodzsival vagy egy „:D”-vel foltozzák be, ami tulajdonképpen pótlólagos használati utasítás ahhoz, hogyan kell olvasni a mondatot. Aki ezt elhagyja, és bízik benne, hogy majd csak leesik, még a megbeszélésük előtt elveszíti a találkozókat.

A stílus többet árul el, mint egy-egy poén

Rod Martin 2003-as kutatása két független tengely mentén osztotta fel a humort: kedves-e vagy csípős, és kifelé céloz-e másokra, vagy befelé rád. Négy stílus lett belőle, amelyek egy emberben tetszőlegesen keverednek, és amelyeket részletesen szétszed a négy humorstílus áttekintése. Ismerkedős randin mindegyik másképp viselkedik, mert hiányzik a lényeg, ami a humort közeli emberek között viszi: a közös történet.

A csípős humor az első randin nem vörös zászló, ahogy azt szeretik állítani. A legnehezebben olvasható stílus, mert a piszkálódás közeli emberek között bizalmi jelként működik, azt pedig kilencven perc alatt nem lehet legyártani. A „csak azért ugratlak, mert szimpatikus vagy” és a „tesztelem, mennyit bírsz” közötti különbséget a másik főleg abból veszi észre, merre néz az él: a helyzet abszurditására, a jelen nem lévő harmadik felekre, vagy folyamatosan egyetlen konkrét emberre az asztalnál.

Az öngúnynak fordított a gondja. Azonnal lefegyverez, és az első találkozásokon a feszültség levételének egyik leghatékonyabb módja. Egy tisztességes megjegyzés viszont hozzátartozik: éppen az öngúnyos stílus az, amely Martin adataiban rosszabb közérzettel jár együtt, méghozzá azoknál, akiknél alaphelyzetté válik, nem mindenkinél, aki egyszer beleszúr magába. Randin ezt nem lehet diagnosztizálni, és nem is a te dolgod. Inkább arra érdemes figyelni, hogy az illető ismer-e más regisztereket is, vagy egész este ő maga marad az egyetlen célpont.

Egyik stílus sem ítélet a jellem fölött. Bejáratott szokások, amelyek az egyiknél a gimis társaságban alakultak ki és azóta sem változtak, a másiknál egy olyan családban, ahol komoly dolgokról csak túlzásokban beszéltek. Információként olvashatók arról a közegről, ahonnan valaki jött, nem osztályzatként.

Amikor két regiszter elmegy egymás mellett

Máté szárazon kommentál, rezzenéstelen arccal. Kata szó szerint veszi a dolgokat, és hozzá is van szokva, mert otthon nem nagyon művelték az iróniát. A második randijukon egy órán át nem hozták ki az ételt, és Máté megjegyezte, pont ezért nem ebédelt aznap. Kata elkezdett mentegetőzni, hogy ezt hamarabb kellett volna mondania, és mehettek volna máshová.

Három másodperc csend, amelyben mindketten tudták, hogy valami elromlott, és egyikük sem sejtette, mi. Máté azt vitte el, hogy Kata nem érti őt. Kata azt vitte el, hogy Máté viccet csinál belőle, és nem tudja, miért. Pedig nem jellemek csaptak össze, csak hiányzott a kód.

Az irónia ugyanis azon a megállapodáson áll, hogy a mondat tartalmát nem gondoljuk komolyan, és ezt a megállapodást valahogy jelezni kell. Olyan emberek között, akik évek óta ismerik egymást, a hangszín, egy mikromosoly vagy egyszerűen a tapasztalat viszi. Idegennél nincs miből kiolvasni, így a rezzenéstelen arcú ironizáló a semmibe sugároz, és csodálkozik, miért nem ül a dolog.

Összejöhetnek ellenkező gonddal küzdő emberek is, amikor mindketten túlságosan is egy hullámhosszon vannak. Két csípős kommentátor az első három találkozást tűzharcként élvezi, és csak fél év múlva jön rá, hogy soha nem mondtak egymásnak semmi komolyat, mert minden próbálkozást valamelyikük levert egy poénnal. Az összehangolt regiszter az ismerkedésnél előny, nem garancia a további évekre.

A megoldás unalmasabb szokott lenni a vártnál: a jelzést fel lehet erősíteni, a másik oldalt pedig meg lehet tanítani olvasni. Máté az első hónapban a száraz megjegyzés után hozzátehet fél másodperc szemkontaktust, Kata megtanulhatja, hogy nála a szó szerinti értelmezés előtt érdemes egy levegőt várni. Hogy ez az átállítás megéri-e és meddig tart ki, azt az a szöveg járja körbe, hogyan működik a humor a párkapcsolatban az első hónapok után. A különböző stílusok a hosszú távú pároknál inkább szabálynak számítanak, mint kivételnek.

A regisztert lehet bővíteni, a viccességet egyik napról a másikra nem

A „lehet ezzel kezdeni valamit” kérdésre a tisztességes válasznak két része van, és csak az egyik fog tetszeni. A viccesség mint képesség, hogy nyomás alatt poénokat gyárts, nagyrészt olyan dolgokon áll, amelyek egy hónap alatt nem változnak, vagyis a gondolkodás tempóján és a szókincsen. Kigyakorolni lehet, csak évek alatt, nem szombatig.

A második rész használhatóbb. A regiszter, vagyis azoknak az állásoknak a köre, amelyekhez hozzá tudsz nyúlni, bővíthető, méghozzá elég gyorsan. Aki csak piszkálni tud, megtanulhat mesélni. Aki csak magát tudja lehúzni, kipróbálhatja, milyen a saját lelkesedését bocsánatkérés nélkül beengedni a beszélgetésbe. A konkrét gyakorlatokat és a körülöttük keringő mítoszokat az a cikk veszi végig, hogyan legyél vicces, ha magától nem megy.

A legtöbbet közben egy egészen más készség segít, mint a poéngyártás: észrevenni, min nevet a másik. A partner regiszterét húsz perc alatt felismered, és ez olcsóbb információ mindannál, amit magáról elmond. Hogy te hol állsz azon a két tengelyen, és mit viszel magaddal az első találkozásokra, arra a rövid humorstílus-teszt ad támpontot.

A következő randin próbálj meg egyetlen dolgot észrevenni: ki nevet először, és a másik csatlakozik-e, vagy vár. Ez az apróság a szerepek elosztásáról gyakran többet mond egy teljes óra beszélgetésnél. És ha aznap este egyszer sem nevettek, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyikőtök nem vicces. Elég gyakran csak annyit jelent, hogy mindketten más szerepre vártatok.