Humor és intelligencia: tényleg okosabbak a viccesek

Gergő az értekezleteken alig szólal meg. Amikor viszont már negyedórája köröznek azon, ki veszi át egyáltalán a feladatot, elejt egy mondatot, és az egész asztal felnevet. Alig egy másodpercébe került, és ebbe a másodpercbe több gondolati műveletet zsúfolt, mint amennyit bárki az asztalnál tudatosan le tudna írni.

Ez a sebesség vitte a humort azoknak a látókörébe, akik az intelligenciát kutatják. A vicc ugyanis nem pusztán társasági fűszer. Időkorlátos feladat, amit meg kell oldanod, mielőtt a beszélgetés továbblép valahová máshová.

Fél másodperc a zökkenő és a poén között

A jó vicc két lépésben dolgozik. Előbb felépíti benned az elvárást, hogyan fog véget érni a mondat, aztán szétveri valamivel, ami oda nem illik. Ezt az első lépést inkongruenciának hívják, és önmagában nem elég a nevetéshez, különben minden e-mailbeli elgépelés megnevettetne minket.

A nevetés csak a második lépésben érkezik. Az agynak meg kell találnia a helyzet másik olvasatát, amelyben az oda nem illő rész hirtelen a helyére kerül, és abban a pillanatban, amikor megtalálja, jutalmat kap. Ugyanaz a kattanás, mint egy rejtvénynél vagy egy titkosírásnál, csak egyetlen mondatba csomagolva és a másodperc törtrésze alatt elintézve.

Gergő mondata így szólt: „Határidőnk már három van, csinálhatnánk belőlük átlagot.” Az első néhány szó szokásos szervezési megjegyzést ígér. Az utolsó kettő számokká változtatja a határidőket egy táblázatban, és csak ebben a második olvasatban jön a felszínre, mit gondol a csapat valójában a saját határidőiről.

Időd pedig nevetségesen kevés van erre a megoldásra. A beszélgetés pár másodperc múlva továbbindul, és viszi magával azt a teljes összefüggést, amin a poén áll. Ugyanaz a mondat tíz másodperccel később már nem vicc, hanem megjegyzés, és ez általában abból is látszik, ahogy a többiek udvariasan elmosolyodnak.

Ebből fakad a humor egyik kellemetlen tulajdonsága: a megmagyarázott vicc megszűnik viccesnek lenni. Ha valaki tálcán nyújtja át neked a második olvasatot, a munkát ő végezte el helyetted, és a megoldásért járó jutalom elmarad. Szórakoztató legfeljebb az lesz, ahogy a magyarázat közben megizzad.

Amit Greengross és Miller talált

2011-ben Gil Greengross és Geoffrey Miller nagyjából négyszáz egyetemistának adott kétféle feladatot. Az egyik szokásos értelmi képességteszt volt, a másik olyan feladat, hogy „találj ki képaláírást ehhez a rajzhoz” vagy „válaszolj erre a kérdésre a lehető legviccesebben”. A válaszokat aztán független értékelők pontozták, akik nem tudták, ki hogyan teljesített a teszteken.

Aki viccesebb válaszokat gyártott, átlagosan magasabb pontszámot ért el az általános intelligenciában, és még szorosabban illeszkedett ez a nyelvi részhez. A viccesség és az értelmi képességek közötti összefüggés tehát létezik, és nem is kicsi.

Hogy éppen a nyelvi összetevőnél illeszkedett a legszorosabban, annak van értelme. A szavak egyszerre több jelentést hordoznak, és aki gyorsan forgatja őket, van miből felépítenie a második olvasatot. A poén nagy része ott zajlik, ahol két távoli jelentés váratlanul találkozik, a távoli kapcsolatok keresése pedig pontosan az, amit a nyelvi feladatok vizsgálnak.

Egy dolog azonban elgondolkodtató ebben az elrendezésben. Arról, hogy mi vicces, nem valamilyen tárgyilagos kulcs döntött, hanem emberek, akik a válaszokat olvasták. Így azt is mérték, mennyire lehet eltalálni egy véletlenszerű idegen csoport ízlését, ez pedig önmagában is képesség.

És most az, ami az ismeretterjesztésben rendszerint elvész. Korrelációról volt szó, nem egyenlőségjelről. Voltak azok között az egyetemisták között kiváló tesztpontszámmal és nyomorúságos képaláírásokkal rendelkezők, és voltak átlagos pontszámmal olyanok, akiknek a válaszai lefektették a bírálókat. A viccesség és az értelmi képesség átfed egymással, de nem olvad össze.

A szerzők még egy dolgot vezettek le ebből, és a tanulmányt máig ezért idézik. Jó poént azonnal nem lehet bemagolni vagy megjátszani, így a viccesség működhet őszinte jelzésként arról, milyen gyorsan jár valakinek az esze. Olyan jelzés ez ráadásul, amit azonnal leolvasol, önéletrajz nélkül.

Fekete humor: ugyanaz a feladat egy fokkal nehezebben

Ha a poén rejtvény, akkor a fekete humor felnyomott nehézségű rejtvény. Az inkongruenciához olyan téma társul, ami a hétköznapi beszélgetésben éget: a halál, a betegség, a szerencsétlenség. A hallgatónak egyszerre két dolgot kell tartania, azt, hogy vicc, és azt, hogy közben komoly is, és nem szabad sem az undorba, sem a közömbösségbe csúsznia.

Sokan éppen ennél a kombinációnál dermednek meg, és nem nevetnek. Nem azért, mintha nem értenék a poént, hanem azért, mert helytelennek érzik, és ez az érzés legyőzi a rejtvény befejezésének kedvét. Ezzel a fekete humor szokatlanul érzékeny próbává válik: csak az megy át rajta, aki mindkettőt együtt tartja.

Willinger és munkatársai 2017-ben fekete karikatúrákat adtak a résztvevőknek, és azt kérdezték, mennyire értik és mennyire élvezik őket. Akik mindkettőben magasra kerültek, jobban teljesítettek az intelligenciateszteken, és egyúttal alacsonyabb agresszivitást mutattak. Nem magasabbat. Alacsonyabbat.

Érdemes szétválasztani a témát és a célzást. A fekete humor azt írja le, miről szól a vicc; a csípős humorstílus azt, kinek a kárára megy. Egyetlen mondatban találkozhatnak, de nem ugyanannak a két neve, ahogy azt részletesebben kifejti a fekete humorról szóló szöveg.

Miért nem működik visszafelé

Réka havonta három könyvet olvas el, a munkahelyén pedig megszokták, hogy ő gondolja végig a következményeket a többiek előtt. A baráti asztalnál viszont nem fognak a viccei. Vagy három másodperccel később érkeznek, vagy ő maga rontja el őket előre azzal, hogy „ez biztos hülyeség, de...”.

Három olyan dolog hiányzik neki, aminek az értelmi képességekhez alig van köze. Az első a mennyiség. A vicces mondatok tömegével születnek, és a többségük gyenge; aki soha nem mondja ki őket hangosan, annak nincs miből válogatnia, és azt sem tudja meg, melyik működött és miért.

A második a bátorság. A poén nyilvános fogadás, és a félresikerült vicc utáni csend érzésre sokkal tovább tart, mint a valóságban. Aki ezt a kockázatot nem akarja vállalni, a fejében ugyan megvan a mondat, de lenyeli, a környezete pedig ezután olyan emberként ismeri, aki nem viccelődik.

Társul ehhez valami, ami a humort a legtöbb más észbeli teljesítménytől megkülönbözteti. Az egyenletet egyedül oldod meg az asztalnál, és tudod, hogy jó, akkor is, ha senki nem látta. A viccnél a jegyet a közönség adja, azonnal és hangosan, te pedig ezzel az ítélettel nem kezdesz semmit. A gyors fej tehát félkész terméket gyárt, késszé a többiek reakciója teszi.

Aztán ott van a helyzet leolvasása. Ugyanaz a mondat beindítja az estét a régi haverokkal, egy új ügyféllel közös ebéden viszont ott marad lógni a levegőben. Ezt a részt a leggyorsabb fej sem menti meg, mert nem a sebességen áll, hanem a másokra figyelésen. Hogy ugyanúgy gyakorolható, mint a mennyiség és a bátorság, azt fejti ki az a szöveg, hogy hogyan legyél vicces.

A vicc mint hangos gyorsgondolkodás

Ha egyetlen jól sikerült mondatot alkatrészeire szedsz, olyan képességek listája jön ki belőle, amelyeknek első ránézésre semmi közük egymáshoz. Egy részüket az értelmi képességtesztek egészen jól megfogják, egy részüket egyáltalán nem.

A táblázat felső fele magyarázza, miért jött ki Greengrossnak és Millernek az az összefüggés. Az alsó fele azt, miért nem jött ki erősebbnek.

Külön érdemes megállni a munkamemóriánál. Ahhoz, hogy a poén üljön, egy pillanatig egyszerre kell a fejedben tartanod a mondat mindkét változatát, a várt és a másik olvasatot. Aki fáradt vagy dühös, annak ez a kapacitás nem szabad, ezért nem működik a humor sem előállításban, sem befogadásban vita közben és átvirrasztott éjszaka után.

És most őszintén: mikor volt utoljára kész poén a fejedben, amit nem mondtál ki? Mi állított meg? Az, hogy nem volt elég jó, vagy inkább az, hogy nem voltál biztos a körülötted lévő emberekben, egészen jól megsúgja, melyik összetevő sántít nálad.

Jelzés, nem oklevél

A viccesség jelzésként olvasható. Aki rendszeresen eltalálja a poént, mellékesen megmutatja, hogy gyorsan kapcsol, hogy egyszerre több olvasatát tartja meg egy helyzetnek, és hogy nem kerüli el a figyelmét, mi zajlik a szobában. Ez információ, nem igazolás: valószínűségről mond valamit, nem az előtted álló konkrét emberről.

A fordított irány alattomosabb, és érdemes kimondani nyersen. A humortalanság nem a butaság jele. Rengetegen csak írásban viccesek, rövid üzenetekben, ahol van idejük megvárni a második olvasatot. Mások a saját szakterületükön hasukat fogják tőlük, mert ott a poén olyasmin áll, amit egy maroknyi ember ért, a kocsmában viszont nem marad belőle semmi.

A legjobban idegen nyelven látszik. Aki másik országba költözik, a humorát veszíti el elsőként és kapja vissza utolsóként, mert a poén a szavak árnyalatain áll és azon, amit abban az országban mindenki ismer. Egy-két évig komoly, szikra nélküli emberként hat, pedig a fejében semmi nem változott. Csak az a készlet változott meg, ami rendelkezésére áll.

Harmadszor pedig ott az alkotás és az értékelés különbsége. Van, aki alig mesél vicceket, de elsőként és a legjobban nevet az egész szobában, mert a második olvasatot hamarabb megtalálja a többieknél. Kívülről humortalan embernek látszik. Valójában ugyanazt a feladatot oldja meg, csak nem adja be hangosan.

Hogy a te viccelődésed általában hová esik, azt négy stílus írja le, amelyek hangnemben és célzásban különböznek: az áttekintést a humorstílusokról szóló szövegben találod, tájékoztató besorolást pedig a rövid humorstílus teszt ad. Egyik sem mond semmit arról, mennyire vagy okos. Arról a szokásról beszél, amit az évek alatt kineveltél magadnak, a szokások pedig hangolhatók.

A következő közös asztalnál próbálj meg egyetlen dolgot észrevenni. Nem azt, ki beszél a legtöbbet, hanem azt, ki kezd nevetni fél másodperccel a többiek előtt. Az az ember többnyire nem várta meg a poént, magától jutott el hozzá.