Humor mint védekezés: nevetés a nehéz pillanatokban

Gábor édesapja kedden halt meg. Csütörtökön ott állt a ravatalozóban, fogadta a részvétnyilvánításokat, és az egyik nagynénjének beszéd közben azt mondta: apjának végre sikerült egy helyiségbe terelnie az egész családot, csak éppen meg kellett hozzá halnia. A nagynéni előbb nevette el magát, mint hogy meg tudta volna állni.

Mindketten nevettek. Senki nem tartotta Gábort érzéketlennek, és a teremben ülők többségén látszott a megkönnyebbülés. Hazafelé az autóban aztán egy szót sem szólt.

Ezt az ellentmondást a pszichológia ismeri, és van rá fogalma. A humor az elhárító mechanizmusok közé tartozik, és egy bizonyos rangsorban egészen a tetején áll, olyan társaságban, amit ott nem várnál.

Elhárítások, amiket nem te választasz

Az elhárító mechanizmus fogalma Sigmund Freudtól származik, az egyes elhárítások leltárát pedig utána a lánya, Anna fejezte be. A gondolat egyszerű: amikor a lélek olyan nyomás alá kerül, amit teljes súlyában nem bírna el, magától bekapcsol valami, ami ezt a nyomást csökkenti. Nem parancsra történik, és többnyire észre sem veszed, mert az elhárítás hamarabb lefut, mint bármilyen döntés.

A tagadás azt állítja, hogy nem történik semmi. A racionalizáció ésszerű magyarázatot gyárt valamire, amit egészen más okból tettél. A saját düh pedig, ha elviselhetetlen, meglepően könnyen a másiknál köt ki. Ezek közül egyik sem jellemhiba. Módok arra, hogy átvészelj egy pillanatot, amihez éppen nincs erőd.

George Vaillant amerikai pszichiáter évtizedeket töltött olyan hosszú távú vizsgálatokkal, amelyekben ugyanazokat az embereket követték fiatalkoruktól az öregkorukig, és felfigyelt rá, hogy az elhárítások nem egyenrangúak. Némelyik rövid távon könnyít, hosszú távon árt, mert eltávolítja az embert a valóságtól és a körülötte lévőktől is. Mások az ellenkezőjét teszik. Ez utóbbiakat érett elhárításnak nevezte, és közéjük sorolta az altruizmust, a szublimációt és éppenséggel a humort.

Van ebben valami váratlan. Az érett elhárításokban nem az a közös, hogy kellemesebbek vagy szebbek volnának. Az a közös bennük, hogy a valóságot ott hagyják, ahol van. A tagadásnak a működéséhez arra van szüksége, hogy ne láss. A humornak pont a fordítottjára: pontosan látnod kell a dolgot, különben nincs min viccelődni.

Vaillant vizsgálatai még valamit megmutattak. Az elhárítások az élet során változnak. Aki húszévesen úgy reagált a bajra, hogy a felelősséget kivitte valahová magán kívülre, negyvenévesen nyúlhat az öniróniához anélkül, hogy azt bármikor tudatosan megtanulta volna. Az elhárítások készlete tehát a korral együtt mozdul el, és a humor benne inkább szerzemény, mint kezdettől adott felszerelés.

Távolság tagadás nélkül

A vicc mindig azzal a különbséggel dolgozik, ami a várt és az érkező között van. Válságban úgy állítja elő ezt a különbséget, hogy egy másodpercre kicsinyíti a dolgot, vagy odaállítja valami nevetségesen kicsi mellé. A tények maradnak. A lépték változik meg, amiben éppen tartod őket.

Ezért érdemes a nehéz pillanatban jött humorra rövid szünetként gondolni, nem megoldásként. A diagnózis a poén után sem tűnik el, és a felmondás is érvényben marad. Nyersz viszont pár másodpercet, amiben az a dolog nem tart fogva egészben, és abból a pár másodpercből ki lehet lépni és megtenni a következő lépést.

A lényeg az a mondat, amit közben az ember voltaképpen mond magának: látom, mi történik, és mégis elbírom. A tagadás azt mondaná, hogy nem történik semmi. A beletörődés azt, hogy nem bírom el. A humor egyszerre tartja mindkettőt, és a környezetnek épp ezért olyan kényelmetlen. Senki nem tudja biztosan, szabad-e veled nevetnie.

Kevés szó esik arról, hogy ez az elhárítás kifelé is dolgozik. A kórházi ágy mellett vagy a temetésen elsütött vicc üzenet a többieknek: maradhattok, nem kell lábujjhegyen járnotok körülöttem. A nehéz dolgok mellől ugyanis az emberek legtöbbször nem érzéketlenségből menekülnek, hanem attól való félelmükben, hogy rosszat mondanak. A humor leveszi róluk ezt a félelmet, és a közelben tartja őket, márpedig válságban éppen erre van a legnagyobb szükség.

A humor persze csak egy a terhelésben kéznél lévő eszközök közül, és nem bírja el, hogy minden rajta álljon. Hogy a rendszeres mozgás, az alvás vagy az egyszerű néven nevezés mit kezd a súllyal, arról külön szöveg szól: stresszkezelés személyiség szerint.

Azok akasztófahumora, akik a legrosszabbat látják

Aki hallotta már, hogyan beszélgetnek a mentősök az éjszakás műszak végén, tudja, hogy a szakmai humor idegen fülnek nehezen emészthető. Mentő, tűzoltóság, temetkezés, sebészet, gyilkossági csoport. Mindenütt kering egy szókincs, ami egy családi ünnepen jeges csendet és az est végét jelentené.

Nem cinizmusról van szó, még ha annak hangzik is. Ez az akasztófahumor, vagyis viccelődés arról, ami éppen veled vagy közvetlenül előtted történik. Elviselhető szinten tartja a nyomást az egész műszak alatt, és csak befelé működik: olyanok között, akik ugyanazt látják, és tudják, melyik oldalon állsz. Ugyanaz a mondat a beteg hozzátartozójának címezve kegyetlenség volna.

A humoristák között él egy szabály, miszerint a komédia egyenlő a tragédia plusz idővel. Előbb megtörténik a szerencsétlenség, aztán eltelik elég, és csak utána lehet viccet csinálni belőle. Az akasztófahumor megkerüli ezt az egyenletet, és kihúzza belőle az időt. Ezt azonban csak az teheti meg, akit érint, és ebben áll a fekete humor és a kigúnyolás közti teljes különbség: az akasztófavicc a helyzetre céloz, és az meséli, aki benne áll. A gúny az emberre céloz, és kívülről meséli valaki. Hogy a fekete humor természetéről mit derített még ki a kutatás, arról az a szöveg szól, kinek fekszik a fekete humor.

A gyakorlati következmény egyszerű, és sokan sértik meg jóhiszeműen. Idegen bajnál megvárod, míg a viccet az teszi meg, akit érint. Ha megtette, csatlakozhatsz. Addig nem, mert aki elsőként nevet, olyan távolságot vesz magának, amire nincs jogosultsága.

Amikor a fölényből menekülés lesz

Rita és a párja hat éve élnek együtt. Amikor a férfi az elmúlt évben többször megpróbálta megnyitni a kérdést, hogy tulajdonképpen hogy vannak ők ketten, minden alkalommal ügyes választ kapott. Egyszer arról, hogy a párkapcsolati beszélgetések a sorozatokba valók, másodszor arról, hogy ehhez inkább kerítsenek egy moderátort. Mindketten nevettek. Harmadszorra már nem kérdezte meg.

Rita nem hazudik, és semmit nem rejteget előle. A humora pontosan azt teszi, amire az elhárítások jók, vagyis leveszi a nyomást. A baj az, hogy azt a nyomást, aminek el kellene mozdítania valakit valahová, nem volna szabad levenni.

A fölény és a menekülés közti különbséget nem magáról a viccről ismered fel. Arról ismered fel, ami utána történik.

A legmegbízhatóbb az utolsó sor, mert nem neked kell megítélned. Ha a körülötted lévők abbahagyták a kérdezősködést olyasmiről, amiről korábban szó esett, ritkán érdektelenség van mögötte. Legtöbbször már elég próbálkozásuk végződött nevetéssel, és csukott ajtóként könyvelték el őket.

A második támpont az ismétlődés. Egy rosszkor jött vicc semmit nem jelent, a humor szokás, a szokások pedig maguktól indulnak be. Akkor érdemes felfigyelni, amikor a vicc minden egyes alkalommal a beszélgetés ugyanazon a pontján érkezik, mintha zár volna odaszerelve.

A kérdés, ami megmutatja

Van egy próba, ami öt másodpercbe telik, és kellemetlenül pontos. Amikor legközelebb vicc jut eszedbe abban a pillanatban, ahogy a beszélgetés komoly irányba fordul, kérdezd meg magadtól: mi történne, ha azt a mondatot nélküle mondanám ki?

Fölénynél unalom jön ki. A mondat ugyanúgy szólna, csak kevésbé szórakoztatóan, és semmi különös nem következne belőle. Menekülésnél viszont más szólal meg. Egy visszarándulás, a rá következő csend képe, vagy az egyszerű gondolat, hogy ez így sok volna. Az a rándulás információ. A vicc abban a pillanatban nem távolságot csinál, hanem ajtót.

Mikor mondtál utoljára valami nehezet teljesen egyenesen, a mondat végére biggyesztett könnyítés nélkül? Ha nem jut eszedbe, az nem riadó, de olyan adat, ami több figyelmet érdemel bármelyik kérdőívnél.

Ezt a szerepet leggyakrabban a saját számlára szóló vicc tölti be. Megelőzi az esetleges ítéletet azzal, hogy a célpontot magad foglalod el, a környezet pedig nem kérdez tovább, hiszen te magad mondtad, hogy nem is akkora tragédia. Hol ér véget a lefegyverző önirónia, és hol kezdődik az a lekicsinylés, ami után pártfogó nélkül maradsz, arról külön szöveg szól: az önirónia.

Arra is érdemes figyelni, melyik humorfajtához nyúlsz elsőként, mert terhelésben mindegyik másképp viselkedik. Az önerősítő fölény idegen segítség nélkül tart meg egy pocsék napon. A csípős humor kiengedi a dühöt, olykor bele is valakibe. Az összekötő humor társaságban oldja fel a súlyt, ahhoz viszont társaság kell, és az éppen nem biztos, hogy kéznél van. Mind a négy humorstílus áttekintése megmutatja, melyik mit tud és mibe kerül; hogy te hol állsz ezeken a skálákon, arra egy rövid humorstílus teszt ad támpontot. Egyik stílus sem ítélet a jellemedről, ezek szokások, azokkal pedig lehet dolgozni.

Amikor sok a humornak

Az elhárításoknak van határuk, és tisztességes ezt hangosan kimondani. A humor egy pillanatra és egy hullámra való eszköz, nem teherhordó fal. Amikor a súly hónapokig tart, amikor mindig ugyanarról szólnak a viccek, és a könnyebbség egyre rövidebb, a hiba nem a humorban van. Csak már önmagában nem elég hozzá.

Néhány konkrét jelzés, amelyeknél érdemes nem egyedül maradni ezzel:

• több hónapja nem enyhülő nehézség, aminek nincs látható kiváltója
• viccek arról, hogy jobb volna nem itt lenni, akkor is, ha mosolyogva mondod őket
• az alvás, az evés vagy a korábban örömet adó dolgok iránti kedv megváltozott és nem tért vissza
• az az érzés, hogy nincs kivel komolyan beszélned, mert belebeszélted magad a vicces szerepébe

Ilyenkor elmenni pszichológushoz nem a vereség beismerése, és nem is ítélet a jellemedről. Nagyjából ugyanaz, mint a fájó térddel orvoshoz menni ahelyett, hogy még fél évig sántikálnál. A humort ott senki nem veszi el tőled, a rendelőben szabad nevetni. Egyedül annyi a különbség, hogy a vicc után senki nem lép le a témáról.

Gábor körülbelül két hónappal később még egyszer elmondta azt a mondatot a családról meg az egy helyiségről, egy barátjának sör mellett. Ezúttal poén nélkül és anélkül, hogy nevetést várt volna. A barátja így is nevetett, mert az a mondat azóta is vicces. A különbség annyi volt, hogy a beszélgetés nem ért ott véget.