Imposztor-szindróma a munkahelyen: értekezlet, előléptetés

Eszter egy megbeszélésen ül, ahol fél órája azt boncolgatják, miért csúszik a határidő. A válasz megvan neki. Reggel óta forgatja a fejében, és kétszer át is fogalmazta. Nem mondja ki. Megvárja, hátha valaki más rájön, és valaki rá is jön: a szemközti kolléga majdnem ugyanazt mondja, csak két mondattal rövidebben. Az asztal bólint, felkerül a feladatlistára, és megy tovább a megbeszélés.

Visszafelé az asztalához Eszter nem azt mondja magának, hogy meg kellett volna szólalnia. Azt mondja, hogy nyilván nem volt semmi bonyolult, ha a kolléga is rájött. És pontosan itt látszik az a minta, amit imposztor-szindrómának hívunk. Nem arról van szó, hogy az ember nem tudja. Arról van szó, hogy a saját tudását nem engedi ki, és amikor valaki más mondja ki, utólag még le is értékeli.

Az eredmények és a belső biztonság közti szakadékot Pauline Clance és Suzanne Imes pszichológusok írták le 1978-ban. Nem betegség és nem zavar, a mentális zavarok osztályozásaiban nem szerepel; egy elterjedt mód, ahogyan az emberek egy része értelmezi a saját sikerét. Hogy honnan ered és mikből áll össze, azt az imposztor-szindrómáról szóló áttekintés veszi szét. Ez a szöveg egy emelettel lejjebb megy, egyenesen az irodába.

Miért éppen a munkahelyen szólal meg a leghangosabban

Otthon senki nem értékel téged negyedévente. A munkának viszont van három olyan tulajdonsága, amitől a magaddal kapcsolatos kételkedés kifejezetten jól érzi magát: mérhető teljesítmény, szüntelen összehasonlítás és egy szerep, amelybe valahogy bele kell férned.

A teljesítmény látszik. Az elküldött elemzés, a hozott szám, a projekt, ami összejött. Csakhogy az eredmény soha nem hordozza magában azt az információt, hogy mennyibe került neked, és épp ezt a rést foglalja el a kétely. A kész dolog ugyanis még neked magadnak is egyszerűnek tűnik, mert nem látszik rajta a hozzá vezető út, így könnyen átíródik arra, hogy „ezt bárki megcsinálta volna”.

A második dolog az összehasonlítás. Az irodában a kollégáktól a kész eredményeket látod, nem az esetlen első változatokat és nem azt az órát, amikor nem tudták, hogyan tovább. Magadnál viszont az egész folyamatot végignézed, a zsákutcákkal együtt. Vagyis a mások színpadát hasonlítod a saját kulisszáidhoz, és csodálkozol, nálad miért néz ki mindez ilyen rendezetlenül.

És harmadszor a szerep. A pozíciónak van neve, leírása és fizetése, és mindez együtt egy állítás arról, hogy az ember mihez ért. Amikor a belső biztonságod elválik ettől az állítástól, megszületik az érzés, hogy olyasmit játszol, ami nem a tiéd. Aki magának dolgozik, ezt a támaszt egyáltalán nem kapja meg, és nála a kétely más úton talál be; erről külön szöveg szól, ami azt nézi meg, hogyan néz ki az imposztor-szindróma vállalkozóknál.

Hogy összesen hány embert érint, azt tisztességesen nem lehet megmondani. A szisztematikus áttekintés, amelyet 2020-ban Dena Bravata vezetett a csapatával, 62 tanulmányt nézett át, és 9 és 82 százalék közötti előfordulási becsléseket talált aszerint, kit kérdeztek és hogyan. A sokat idézett „hetven százalék” Sakulku és Alexander 2011-es áttekintő szövegéből származik, ahol a szerzők becsléséről van szó, nem mért értékről. Pontos szám tehát senkinél nincs. Csak annyi biztos, hogy nem marginális jelenségről beszélünk.

Helyzetek, amelyek megbízhatóan beindítják

A magaddal kapcsolatos kétely nem egyenletesen jár. Hónapokig tud csendben ülni, aztán megszólal olyan pillanatokban, amelyekben van valami közös: megváltozik bennük az arány aközött, amit elvárnak tőled, és aközött, amit már kipróbáltál.

• Belépés egy új munkahelyre. Nem ismered sem a rövidítéseket, sem a rendszereket, sem az embereket, így az első heteket olyan helyzetben töltöd, ahol többet nem tudsz, mint amennyit igen. A legtöbb új belépő ezt magáról szóló információként olvassa, pedig ez a belépés leírása.
• Előléptetés. A furcsa csattanó az, hogy a kételyek utána többnyire felerősödnek. Megszűnsz a szoba legjobb szakembere lenni, és olyasmit kezdesz csinálni, amit soha nem csináltál, magadat viszont továbbra is a régi mércével méred. A vezetői szereppel külön szöveg foglalkozik, ami arról szól, milyen először vezetőnek lenni.
• Szakmaváltás. Tíz év gyakorlat nem vihető át egy tömbben, egy része egyszerűen érvényét veszti. Ilyenkor könnyű elfelejteni, hogy az átvihető rész szokott a lényeg lenni.
• Előadás olyanok előtt, akik értenek hozzá. Konferencia, szakmabeli ügyfél, külföldi kollégák. A közönség ilyen pillanatban nem közönségként működik, hanem vizsgabizottságként.
• Dicséret a főnöktől. Igen, a dicséret is. Akiben erősen fut az imposztorérzés, az bizonyítékként olvassa: még azt is átverte, aki dicséri.

Az utolsó pontnál törik meg az egész. Ha a magaddal kapcsolatos kételyek eltűnnének a sikertől, megoldaná őket az első jól elvégzett munka. Csakhogy a sikerrel inkább nőnek, mert minden újabb fokkal nő a tét is, és egyre több ember előtt lehet elbukni. Mikor kaptál utoljára olyan dicséretet, amiből másnapra semmi nem maradt?

Túlkészülés, túlóra és a leplezés egyéb formái

Kívülről nem látszik. Az ilyen mintával élő emberek általában nem hatnak bizonytalannak, mert a bizonytalanságot munkával leplezik, és a leplezés annyira hatásos, hogy a környezet lelkiismeretességként rakja el.

Balázs a vezetőségi prezentációra két estét különített el, ötször átírta, és felkészült olyan kérdésekre, amelyeket végül senki nem tett fel. Jól sikerült. Csakhogy a sikert a fejében nem magának írta jóvá, hanem annak a plusz felkészülésnek: ha nem csinálja meg, kiderült volna minden. A felkészülés ezzel biztosítássá vált, amely soha nem járhat le.

Lélektanilag ez ügyes csapda. A plusz felkészülés pár órára elhallgattatja a bizonytalanságot, ezzel maga igazolja magát szükségesnek, a következő helyzetbe pedig ugyanazzal a félelemmel mész be, mint korábban. Tedd hozzá, hogy egy szabad este már a lelepleződés kockázatának kezd hatni, és megvan az az út, amelyen kellemetlenül messzire lehet jutni. A minta és a kimerülés összefüggését az a szöveg veszi szét, amelyik arról szól, hogyan függ össze az imposztor-szindróma és a kiégés.

A leplezésnek van még egy rétege, amelyet Mark Leary írt le a kollégáival 2000-ben: az elvárások hangos leszállítása. Az olyan mondatok, mint hogy „nem nagyon volt időm készülni” vagy „majd meglátjuk, hogy sikerül”, párnát gyártanak a kudarc esetére. Drágán fizetsz értük viszont, mert ha aztán jól sül el, az eredménynek már kész magyarázata van, amely nélküled is elboldogul.

És van egy rész, amelyben a munkáltatónak és magának az érintettnek is szerepe van. Neureiter és Traut-Mattausch 2016-ban azt írták le, hogy ez a minta alacsonyabb karriermotivációval és kisebb hajlandósággal jár együtt a magasabb pozíciók megpályázására, méghozzá olyanoknál is, akik végzettségük szerint elérnék őket. A magaddal kapcsolatos kétely tehát nemcsak a nyugalmadba kerül, hanem egészen kézzelfogható lehetőségekbe is.

Mit tegyél a megbeszélésen, az előadáson és az értékelésen

A „bízz magadban” típusú tanácsok itt nem segítenek, mert a kétely nem vitatkozik velük, egyszerűen elereszti a füle mellett. Használhatóbb, ha a leggyakoribb helyzetekre készen áll egy szabályod és egy mondatod, amelyek nem attól függenek, épp hogyan érzed magad.

Jól illik ide egy intézkedés, amely minden helyzetben működik: limit a felkészülésre. Döntsd el előre, mennyi időt adsz valamire, mondjuk két órát egy előadásra, és a lejártakor fejezd be, függetlenül attól, hogyan érzed magad. A minőséget az a további kilencven perc már nem emeli, csak egy időre megnyugtatja a fejed, közben viszont arra tanítja, hogy legközelebb ugyanolyan hangosan szóljon.

Ennek a fejezetnek az utolsó pontja inkább a teakonyhába való, mint a tárgyalóba: beszélj róla. Clance és Imes a klienseikkel végzett munkájukat főként csoportokra építették, mert a kivételes alkalmatlanság érzése abban a pillanatban oldódik, amikor az ember olyantól is hallja, akit vitathatatlanul jónak tart. A kimondatlan kétely nő. A kimondott összemegy.

Mit tehet a főnök

A vezetőnek nagyobb a hatása erre a mintára, mint sejtené, és a nagy részét megnyugtatással pazarolja el. A „hiszen szuper vagy” mondat ugyanis a másik ember fejében egy másodperc alatt udvariassággá fordul, vagy annak bizonyítékává, hogy az illető nem tud rólad valami lényegeset.

Hatásosabb a konkrétság. Az ember értékelése helyett nevezz meg egy dolgot, amit csinált, és mondd el, pontosan miben állt ebben az ő érdeme. A konkrét visszajelzést sokkal nehezebb lekicsinyelni, mint az általános dicséretet, mert nem lehet elintézni azzal, hogy „ezt bárki megcsinálta volna”: van benne név, dátum és döntés.

Emellett sokat nyom a feladat. A megbízással kifejezett bizalom más kategória, mint a szavakkal kifejezett, és egy nehezebb ügy a kézben olyan információ, amit senki nem fordít le szívességre. Az is segít, ha a vezető maga is kimondja, milyen bizonytalannak érezte magát az első hónapjaiban; a csapat egyetlen ilyen mondatból többet visz haza, mint egy egész céges kultúráról szóló tréningből. Hogy erről a témáról hogyan beszélj kollégával, párral vagy beosztottal, azt az a szöveg veszi szét, amelyik arról szól, hogyan segíts imposztor-szindrómával küzdő közeli embernek.

Honnan erednek nálad a kételyek

Hasznos tudni, melyik úton jut be hozzád a kétely, mert mindegyik más beavatkozást kíván. Három forrást különböztetünk meg, és a legtöbb embernél az egyik jóval erősebb a másik kettőnél.

• Az imposztorérzés az a csendes feltevés, hogy a helyed valaki ügyesebbé, és ez egyszer ki fog derülni. A munkahelyen a megbeszéléseken tartott hallgatásról és a fel nem tett kérdésekről lehet felismerni.
• A lekicsinyelt siker esetében az eredmények megvannak, csak nem melegszenek meg nálad. A dicséret utóiratot kap, a visszajelzésből az az egy kritikus mondat marad meg, a léc pedig minden teljesített cél után egy kicsit feljebb csúszik.
• Akinek a legerősebb forrása a véletlen és körülmények, a siker okát kívül keresi: az időzítésben, a jó csapatban, abban, hogy a bizottság elnéző volt. A véletlenben viszont nem lehet bízni, így egyetlen eredmény sem hoz nyugalmat.

A források nem zárják ki egymást, inkább egyetlen minta három oldala, és az arányuk dönt. A kételkedés összesített mértéke a minimálistól az erősig terjed, és csak a fokozott szinttől érdemes tudatosan kezdeni vele valamit. Ez teszt nélkül is megbecsülhető, csak tovább tart: két héten át írd fel az első mondatot, ami minden jó eredmény után átfut a fejeden, és tizennégy nap múlva a minta magától kirajzolódik a jegyzetekben.

Gyorsabb kiindulópontot ad a rövid imposztor-szindróma teszt, amely a kételkedés összesített mértéke mellett azt is megmutatja, a három forrás közül melyik szól nálad a leghangosabban. Az eredményt vedd hipotézisnek, amit a saját megbeszéléseiden ellenőrizhetsz, ne címkének, és végképp ne diagnózisnak. Ha a magaddal kapcsolatos kételyek tartósan nyomasztanak, és elveszik az álmodat vagy a kedvedet olyasmitől, ami korábban örömet okozott, az szakemberrel folytatott beszélgetésbe való, nem cikkbe.

Egy mondat a következő megbeszélésre

Próbálj ki a legközelebbi megbeszélésen egyetlen dolgot. Amikor beugrik egy gondolat, amit rendes körülmények között lenyelnél, mert még nincs elég kész, mondd ki befejezetlenül. Nyugodtan olyan formában, hogy „nem vagyok benne biztos, de eszembe jut, hogy...”.

Két dolog rögtön kiderül. Először is a félkész gondolatot senki nem veszi észre gyengeségként, mert a megbeszéléseken szinte mindenki így beszél. Másodszor a gondolat a többiek segítségével általában gyorsabban készül el, mint ahogy este otthon egyedül befejeznéd.

Aztán írd fel, mi történt. Ne az érzést, hanem a tényt: ki kapcsolódott rá, mi lett belőle. Amikor legközelebb megszólal a mondat, hogy nem tartozol ide, lesz vele szemben valami konkrétabb a jó szándéknál.