Imposztor-szindróma az egyetemen: tévedésből vettek fel?

Réka a hatodik sorban ül a matematikai analízis első előadásán. Elöl valaki rákérdez egy tételre, amelyről életében nem hallott, az előadó bólint, hogy ez jó kérdés, és megy tovább. Réka az egész kérdést lemásolja, mert a szavak felét sem érti. A gimnáziumot kitüntetéssel fejezte be. Húsz perc múlva először gondol arra, hogy a felvételinél tévedés történhetett.

Ennek az érzésnek neve van. Pauline Clance és Suzanne Imes pszichológusok 1978-ban írtak le egy állapotot, amelyben a bizonyítható eredményekkel rendelkező ember belül azt hiszi, hogy nem érdemli meg a helyét, és hogy előbb-utóbb kiderül a dolog. Nem betegség és nem zavar, a mentális zavarok osztályozásaiban nem találod meg; az egész mintázatot részletesebben az a szöveg szedi szét, ami arról szól, mi is az imposztor-szindróma. Az egyetem olyan közeg, amely szinte tökéletesen kedvez neki.

Az osztály legjobbja a legjobbak között

Az egyetem első dolga, hogy lecseréli az összehasonlítási csoportodat. A gimnáziumban talán te voltál az, aki elsőként érti meg az anyagot, és akinek a többiek a dolgozat előtti este írnak. Az előadóteremben kétszáz olyan ember ül, aki a saját iskolájában pontosan ugyanez volt, az átlag pedig oda csúszik, ahol korábban az egyéni csúcsod volt.

Herbert Marsh ausztrál pszichológus a nyolcvanas évek óta ír le egy jelenséget, amelynek nagy hal a kis tóban a neve. A hasonló képességű diákok egy akadémiailag erős iskolában rosszabb véleménnyel vannak magukról, mint egy átlagosban, mert a mellettük ülőkhöz mérik magukat, nem az egész népességhez. A képesség ugyanaz maradt. A tó cserélődött ki.

Erre senkit nem készít fel senki, mert kívülről ez előrelépésnek látszik. Egy nehéz szakra való bejutás jó hír, egyben belépő egy olyan csoportba, ahol az idő felében az átlag alatt leszel, még akkor is, ha az ország legjobb néhány százalékába tartozol. A különbség aközött, hogy „rosszabb vagyok, mint hittem” és „jobbak vesznek körül”, pedig lényeges, és az első félévben szinte lehetetlen meglátni.

Azt, hogy hány hallgató ismeri ezt az érzést, pontosan nem tudni. Dinah Bravata és munkatársai 2020-as áttekintése 62 vizsgálatot nézett át, és 9 és 82 százalék közötti előfordulási becsléseket gyűjtött össze aszerint, kiket kérdeztek és mivel mérték. A vizsgálatok nem kis részét éppen egyetemisták adták. A tartomány a kutatás gyengeségének látszik, az is, de tisztességesebb bármelyik kerek számnál.

A mintázatban az a kellemetlen, hogy sikerrel nem gyógyul. Inkább fordítva. Minden letett vizsga, minden ösztöndíj és minden kutatócsoportba szóló meghívás megemeli azt, amit a környezeted elvár tőled, és vele a magasságot, ahonnan le lehetne esni. Az első év után a hallgatónak tehát több bizonyítéka van a képességeiről, és nagyobb a félelme, hogy legközelebb kiderül a dolog.

A jegy nem mondja meg, hol tartasz

A munkának van egy tulajdonsága, ami az egyetemnek nincs: ott valaki folyamatosan látja, mit csinálsz. A kolléga vár az anyagodra, az ügyfél válaszol vagy nem válaszol. A tanulásból ezek a jelzések hiányoznak, és ami helyettük jön, az a félév végén két hétbe préselve érkezik.

Bence beadta a szemináriumi dolgozatot, három hét múlva megjelent a rendszerben egy négyes, és semmi más. Egyetlen mondat sem arról, mi volt jó, mi gyenge, és hogy átlag feletti munkáról volt-e szó, vagy olyanról, amelyik jól eltalálta a feladatkiírást. A jegy értékelés, de szinte semmilyen információ. A kételkedés az üres helyről azt veszi el, amire szüksége van: a négyes azt jelenti, hogy észrevették.

A szóbeli vizsgán, ahol negyvenből két kérdés kerül elő, aztán könnyen megül a magyarázat, hogy főleg abba futottál bele, amit épp tudtál. Az, hogy mind a negyvenet megtanultad, ebbe a magyarázatba nem fér bele. Az anonim értékelés, a kreditek és a pontok eredmények sorozatává teszik az egyetemet, történet nélkül, a történetet pedig mindenki maga írja hozzá. A sajátunk keményebb szokott lenni a valóságnál.

Amikor otthon senkinek nincs diplomája

Kevin Cokley a csapatával 2013-ban vizsgálta, hogyan viselkedik az imposztorérzés a kisebbségi és hátrányos helyzetű csoportokból érkező egyetemistáknál. Az jött ki, hogy a lelki rosszulléttel erősebben függött össze, mint maga a kisebbségi léthelyzetből fakadó stressz. Az az érzés tehát, hogy az ember nem tartozik oda, többet nyomott a latban, mint a körülmények, amelyek kiváltották.

Nálunk ez leginkább azokat érinti, akik elsőként mennek egyetemre a családban. Nem a képesség hiányzik nekik, hanem a térkép. Otthon senki nem mondta nekik, hogy a konzultációra félkész munkával is el lehet menni, hogy az oktatóval pótidőpontban is meg lehet állapodni, és hogy az évfolyamtárs, aki magabiztosan beszél a módszertanról, egy héttel korábban olvasta utána azokat a szavakat.

Az íratlan szabályok nem ismerése belülről mégsem a szabályok nem ismerésének látszik. Annak a bizonyítékának látszik, hogy az ember nem tartozik ide. És mivel a hallgatók között erről alig esik szó, mindenki azt hiszi, hogy egyedül ő tapogatózik az évfolyamon.

A doktori és a szak, ami sehol nem ér véget

A doktori képzésben ez az érzés általában nem lesz kisebb, csak alakot vált. Az alapszakosnak van tanmenete, benne a tudnivalók véges listájával. A doktorandusznak szakterülete van, amelyhez semmilyen ilyen lista nem létezik: minél többet olvas, annál hosszabb azoknak a dolgoknak a sora, amiket még nem olvasott.

A „még nem tudok eleget” mondat ezért az akadémiai közegben nem embert ír le, hanem helyzetet. Nem jellemvonás és nem személyiségfajta, hanem szükségszerű következménye annak, hogy határok nélküli mezőben mozogsz. A különbség csak abban van, ki mit visz el belőle. Az egyik jövő évi feladatként olvassa, a másik annak igazolásaként, hogy nem való ide.

A védés aztán kilencven percbe sűríti ezt az egész állapotot. Olyan emberek előtt ülsz, akik a témádról vagy többet tudnak, vagy legalábbis többet valami szomszédosról, és az az egyetlen kérdés, amire nem tudsz válaszolni, a fejedben általános ítéletté íródik át az alkalmasságodról. A használhatóbb olvasat unalmasabb: a bizottság épp arra kérdez rá, ami a dolgozatban nincs benne, mert a lyukak keresése a munkája leírása.

A kételkedés három forrása és ahogy az egyetemen látszanak

Az önmagunkkal szembeni kételyeknek nem mindenkinél ugyanaz a gyökerük, és amikor azt keresed, mit kezdj velük, ezt érdemes tudni. Három forrásra oszthatók, amelyek egy emberen belül rendszerint együtt vannak jelen, és főleg az erősségükben térnek el.

A leglátványosabb megnyilvánulás általában a halogatás. Az a munka, amelyben a fejedet értékelik, nehezebben nyílik meg, mint az, amelyben csak a ledolgozott órák számítanak, hiszen amíg el sem kezdted, nem is bukhatsz meg. Hogy éppen az egyetem miért kedvez ennyire a halogatásnak, azt külön szöveg szedi szét a halogatásról az egyetemen.

A második megnyilvánulás pontosan fordított, és kívülről erénynek látszik. A vizsga előtt három nappal tovább tanulsz, mint amennyinek értelme van, mert a plusz készülés biztosításként működik a lelepleződés ellen. Amikor aztán leteszed a vizsgát, a készülésnek írod jóvá, nem magadnak, és legközelebb hozzáteszel még egy napot. Ezt a zárt kört az imposztor-szindróma és a perfekcionizmus kapcsolatáról szóló szöveg szedi szét.

Aztán ott a szemináriumi csend. Mikor tettél fel utoljára hangosan olyan kérdést, amiről azt gondoltad, hogy buta? A legtöbb ember nem emlékszik rá, az eredmény pedig az egész csoport különös állapota: húsz ember hallgat, mindegyikük azt hiszi, hogy egyedül ő hallgat tudatlanságból, a többiek csendjét pedig annak bizonyítékaként olvassa, hogy ők értik.

Mit lehet ezzel kezdeni a félév közben

A legolcsóbb lépés kimondani hangosan. Clance és Imes éppen azért dolgozott ezzel az érzéssel csoportokban, mert egyetlen fejen belül nem cáfolható; amint viszont a menzai asztalnál három ember egymás után kimondja, a súlyának nagy részét elveszíti. Az a felismerés, hogy annak is megvan, aki a legmagabiztosabbnak tűnt az évfolyamon, többet tesz tíz saját érvnél.

A második dolog a mérce cseréje. Az összehasonlítás egy évfolyamtárssal, aki mögött másik gimnázium, másik nyelvi háttér és egy évvel több szakmai gyakorlat áll, nem ad használható információt. Használható információt az ad, ha az egy évvel korábbi magadhoz méred magad: ahhoz, amit akkor sem elolvasni, sem megírni, sem megkérdezni nem tudtál.

A harmadik dolog, hogy tevékenyen kérd el azt, amit az egyetem magától nem ad meg. A „mit csináljak konkrétan másképp a következő dolgozatban” kérdés a beadás után az oktatónak feltéve két percbe kerül, és olyan információval tér vissza, amit a jegy nem tartalmaz. A kételkedés ugyanis nem a bírálattól hízik, hanem az ürességtől: ahol nincs semmi konkrét, oda a fej a saját változatát helyettesíti be, az pedig általános és könyörtelen egyszerre.

Illik ehhez néhány apróság, amelyet már ezen a héten be lehet vezetni:

• A konzultációra félkész munkával menj, ne késszel. Az oktató így a folyamatot látja, te pedig azelőtt kapsz visszajelzést, hogy beleszeretnél a szövegedbe.
• Minden vizsga után írj le egy mondatot arról, mit tettél az eredményért. Két félév alatt olyan lista áll össze, amellyel vitatkozni lehet.
• A kérdésedet a szeminárium első felében tedd fel. Minél tovább vársz, annál nagyobbnak tűnik.
• Egy alsóbb évfolyamos korrepetálása a leggyorsabb módja annak, hogy meglásd a különbséget a tavalyi és az idei önmagad között.
• A fogadóórát vedd az egyetem szokásos részének, ne annak beismerésének, hogy valamit nem bírsz.

Ha érdekel, melyik a három forrás közül a nálad erősebb, gyorsan lehet tájékozódni. Az imposztorszindróma-teszt 21 kérdésből áll, pár percet vesz igénybe, és a kételkedés általános mértéke mellett azt is megmutatja, honnan ered. Önismereti eszköz, nem diagnosztika, és a másokkal való bármilyen összevetés tájékoztató jellegű.

A konkrét módszerek forrásonként elég eltérőek. Az egyiknek a készülésre szabott felső határ segít, a másiknak az, hogy hozzátoldás nélkül fogadja a dicséretet, a harmadiknak pedig az, hogy lépésekre bontsa a legutóbbi sikerét, amiket valóban ő tett meg. Mi mire hat, azt az imposztor-szindróma legyőzéséről szóló szöveg szedi szét.

Réka azt a kérdést az első előadásról csak harmadévben tette fel, mert addig a saját tudatlansága bizonyítékának tartotta. Az évfolyamtárs, aki annak idején feltette, mellesleg elmondta neki, hogy a fogalmat előző nap olvasta egy cikkben, amelyet nem értett. Pontosan azért kérdezett, hogy megtudja.