Megváltoztatható a temperamentum? Amit a kutatások mutatnak

Hányszor ígérted meg magadnak, hogy legközelebb másképp reagálsz, aztán legközelebb pontosan ugyanúgy sült el? Ez a tapasztalat áll a temperamentum megváltoztatásáról szóló kérdések többsége mögött, a válasz pedig nem az, hogy „lehet”, és nem is az, hogy „nem lehet”. Pontosabb két részre bontani a temperamentumot, mert az egyik egész életen át tart, a másik pedig anélkül mozdul el, hogy észrevennéd.

Ezt a különbséget Mary Rothbart pszichológus foglalta össze a legjobban. Szerinte a temperamentumot a reaktivitás alkotja, vagyis az, ami magától elindul benned, és az önszabályozás, vagyis az a képesség, hogy ezt a reakciót lelassítsd vagy máshová irányítsd. A reaktivitás nagyrészt adott. Az önszabályozás kisgyerekkortól fejlődik, felnőttkorban pedig célzottan edzhető.

Mit mutatnak az ikerkutatások

A viselkedésgenetika egyszerűen feltett kérdéssel foglalkozik: mennyiben tehetők felelőssé a gének az emberek közötti különbségekért, és mennyiben a környezet. A legerősebb eszköz az ikrek vizsgálata, főleg a külön nevelt egypetéjűeké. Ha két genetikailag azonos ember évekkel később, különböző családokban felnőve is hasonló marad egymáshoz, azt nehéz a nevelésnek betudni.

Thomas Bouchard és Matt McGue többször összefoglalta ezt a szakirodalmat, többek között egy 2003-as áttekintésben. Az eredmény figyelemre méltóan stabilan tartja magát a vizsgálatokon át: a személyiségvonásokban az emberek közötti különbségek nagyjából felét magyarázzák a gének, a többi a környezet számlájára írható. És itt jön az első meglepetés. Azok a környezeti hatások, amelyek számítanak, többnyire úgynevezett nem megosztott hatások. Más szóval, az ugyanabban a háztartásban felnövő testvérek nem sokkal hasonlóbbak egymáshoz, mint véletlenszerűen kiválasztott emberek, ha levonjuk a géneket.

Itt viszont illik hozzátenni, mit nem jelent ez a szám, mert az öröklődésről szóló viták többsége pontosan ezen bukik el. Nem arról az állításról van szó, hogy a természeted fele a génekből származik, a másik fele a nevelésből. Az örökölhetőség csoportra vonatkozó statisztika, nem egyénre: azt írja le, az adott népességben az emberek közötti különbségek mekkora része függ össze a génekkel. Rólad személy szerint semmit nem mond, és semmit nem határoz meg előre. Egy stabil környezetben, ahol mindenkinek hasonlóak a feltételei, ez az érték még nő is, mert az emberek közötti különbségeket már csak az adottságaikkal lehet megmagyarázni.

A szűkebb értelemben vett temperamentumnál, tehát a tempónál, az ingerlékenységnél és az érzelmi reaktivitásnál az örökletes összetevő magasabb szokott lenni, mint a tanult beállítódásoknál és értékeknél. Éppen ez a különbség az oka annak, hogy a pszichológiában a temperamentumot és a jellemet külön írjuk le, és hogy mindkettővel másképp dolgozunk. Részletesebben ezt a temperamentum, jellem és személyiség különbségéről szóló szöveg tárgyalja.

A második támasz Jerome Kagan munkája. Ő már a négyhónapos csecsemőknél megkülönböztetett magasan és alacsonyan reaktív gyerekeket aszerint, milyen erősen reagáltak az új ingerekre, aztán évekig követte őket. A magas reaktivitás előre jelezte a későbbi életkorban a visszahúzódást és az óvatosságot, csak épp nem olyan egyenesen, ahogy várnánk. Markáns visszahúzódást ezeknek a gyerekeknek csak egy része, nagyjából a harmada vitt magával a további évekbe. A többi valahol középen mozgott. Szinte senki nem billent át közülük az ellenkező szélsőségbe, és nem lett belőle gondtalan típus, akit semmi nem billent ki.

A személyiség érik, még ha nem is veszed észre

Az örökletesség mellett ott áll a második kérdés: mi történik a vonásokkal az idő során. A választ egy nagy metaelemzés kínálta, amelyet Brent Roberts, Kate Walton és Wolfgang Viechtbauer publikált 2006-ban. Több tucat hosszú távú vizsgálatot néztek át, és azt követték, hogyan mozdulnak el a vonások átlagértékei a korral.

Olyan mintázat jött ki belőle, amelyet érési elvnek neveznek. Az emberek a felnőttkor során átlagosan gyarapodnak érzelmi stabilitásban, lelkiismeretességben és társas dominanciában. Az új dolgokra való nyitottság inkább a fiatalabb felnőttkorban tetőzik, később pedig enyhén csökken. A változások nem drámaiak, viszont a népesség nagy részénél ugyanabba az irányba tartanak, és a mozgás nagyobbik része a húsz és negyven közötti időszakra esik.

Ez azt jelenti, hogy a robbanékony természetű ember ötvenévesen nyugodtabb lesz, mint huszonöt évesen volt. Attól a kortársától viszont, aki huszonöt évesen nyugodt volt, továbbra is robbanékonyabb marad. Az emberek közötti sorrend sokkal keményebben tartja magát, mint az abszolút értékek, és minél idősebb vagy, annál stabilabb.

E mögött az elmozdulás mögött ugyanakkor nem maga a kor áll, hanem azok a szerepek, amelyekbe az ember belép. Akinek olyan munkája van, amelyért felelősséggel tartozik, vagy otthon valaki, aki számít rá, az napi edzést kap megbízhatóságból és az érzelmek féken tartásából. Az élet olyan viselkedést kezd követelni tőled, amelyre korábban nem volt szükséged, néhány év ismétlés után pedig tulajdonság lesz belőle.

És most a meglepő rész. Jonathan Quoidbach, Daniel Gilbert és Timothy Wilson 2013-ban a Science-ben publikált több ezer emberen végzett kutatást, és rendszeres tévedést találtak náluk. A résztvevők minden életkorban azt állították, hogy az elmúlt tíz évben eléggé megváltoztak, a következő tízben viszont csak keveset fognak. A szerzők ezt a történelem vége illúziójának nevezik. A változást tehát megbízhatóan felismerjük visszamenőleg, és ugyanolyan megbízhatóan alábecsüljük előre.

Mi nem változtatható meg, és mi igen

A felosztás elég éles, amint tisztázod, milyen szinten teszed fel a kérdést. Az alapreaktivitás megmarad. Az a küszöb, amelyen elindul benned valami, a felfutás sebessége és az az idő, amely alatt visszatérsz a nyugalmi szintre, mind azokhoz az adottságokhoz tartozik, amelyekkel a világra jöttél.

A melankolikus nem fogja abbahagyni a ki nem mondott dolgok érzékelését, és nem fogja abbahagyni egy elrontott mondat visszapörgetését. A kolerikus gyújtózsinórját semmilyen edzés nem hosszabbítja meg a flegmatikuséra. A szangvinikus nem fog örülni három óra csendnek egy táblázat fölött. Ami viszont változik, méghozzá sokat, az annak a repertoárja, hogy mit kezdesz a reakcióval.

Bence tízéves korában nem volt hajlandó egyedül elmenni kenyérért, mert beszélnie kellett volna az eladóval. Ma harmincöt éves, és egész napos tréningeket tart húsz embernek anélkül, hogy bárki idegességet venne észre rajta. Úgy néz ki, mintha átalakult volna a temperamentuma. Nem alakult át. Minden tréningről egy órán át tökéletes csendben, rádió nélkül vezet haza, és este nem veszi fel a telefont. A reaktivitás ugyanaz maradt, a készségek változtak, és főleg az, ahogyan Bence köréjük építi a napját.

Pontosan ez az a különbség, amelyet érdemes megjegyezni. Nem azt változtatod, ami beindul benned. Azt változtatod, ami utána következik, meddig tart, és milyen közegben zajlik az egész.

A vágy nem elég, a változás a viselkedésen át vezet

Nathan Hudson és Chris Fraley (2015) érdekes választ adott arra a kérdésre, hogy „megrendelhetem-e egyszerűen a változást”. Néhány hónapon át követtek olyan diákokat, akik meg akarták változtatni valamelyik vonásukat. Az a csoport, amely megmaradt a vágynál, nem mozdult sehová. Az a csoport, amely minden héten konkrét helyzetre konkrét viselkedést állított be, mérhetően elmozdult.

A „türelmesebb szeretnék lenni” és az „amikor a kollégám magyarázza a problémát, hagyom befejezni, még ha már tudom is a megoldást” közötti különbség abban áll, hogy az első mondat nem végrehajtható. A második igen, méghozzá akkor is, amikor nincs kedved hozzá.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy a mérhető elmozdulás az ilyen kutatásokban nem átalakulás. Enyhe mozgásról van szó a skálán, nem típuscseréről. Aki azt várja, hogy fél év gyakorlás után más emberré válik, csalódni fog. Aki azt várja, hogy leszokik arról, hogy havonta egyszer fölöslegesen megbántson egy közeli embert, annak reális célja van.

Hat eljárás, amely a temperamentummal dolgozik, nem ellene

A legjobb eredményt azok az eljárások szokták hozni, amelyek a természetes hajlamodat használják ki ahelyett, hogy letörnék. A szangvinikus nem bírja ki az egyéni tanulást, egy barátjával közösen viszont igen. A melankolikust nem lehet rögtönzésre kényszeríteni, de három változat előre elkészítését simán megoldja.

• Nevezd meg azt a testi jelzést, amely a reakció előtt érkezik. A legtöbb embernek megvan, és a legtöbben nem figyelnek rá.
• Iktass mechanikus akadályt az inger és a válasz közé: megírni és nem elküldeni, felállni az asztaltól, reggelre halasztani a döntést.
• Az önmagaddal folytatott küzdelem helyett alakítsd a közeget. Akit könnyen eláraszt minden, annak inkább kiszámítható napirendre van szüksége, mint egy újabb fogadalomra.
• Gyakorolj kis tétekben. Az egyet nem értést az étteremválasztásnál gyakorold, nem a fizetési tárgyaláson.
• Vegyél magad mellé egy embert, aki visszajelzést ad arról, milyen a hatásod. Az önbecslésnek éppen a saját viselkedésünknél van vakfoltja.
• Számolj visszaeséssel. Fáradtan és alváshiányosan mindenki visszatér az eredeti alapbeállítottságához, és ez nem jelenti azt, hogy hiába volt a munka.

Hogy pontosan hol van erős és gyenge pontod, azt gyorsabban kideríted, mint egy évnyi önmegfigyelés alatt. A temperamentum-teszt 24 kérdésből áll, és körülbelül négy percet vesz igénybe; a fő típus mellett megmutatja a beütést és a legkevésbé hangsúlyos összetevőt is, ami rendszerint pontosan az, ami edzésre érdemes. Hogy a négy típus hogyan keveredik egymással, azt a temperamentum-kombinációkról szóló szöveg tárgyalja.

Mikor van értelme a változásnak, és mikor nincs

Nem minden elégedetlenség a saját természetünkkel kíván edzést. Néha inkább közegváltást. Egy introvertált melankolikusnak egy nyitott irodában, óránként tíz telefonhívással, nem a temperamentumával van baja, hanem azzal a hellyel, ahol napi nyolc órát tölt.

Hasznos kérdés így hangzik: megakadályoz-e az a tulajdonság abban, hogy eljuss oda, ahová szeretnél, vagy csak zavar, hogy nem vagy olyan, mint valaki más? Az első esetért érdemes dolgozni. A második inkább összehasonlítgatás, amely nem vezet sehová, mert minden típusnak megvan a maga értéke és a maga számlája. Gyerekeknél ez a kérdés még kényesebb, és a szülők bármi másnál hamarabb belefutnak, ahogyan azt a gyerekek temperamentumáról szóló szöveg leírja.

És még egy határ. Amikor a hétköznapi reaktivitásból olyasmi lesz, ami tartósan elveszi az alvásodat, a kedvedet a dolgokhoz vagy a működőképességedet, az már nem temperamentum, és semmilyen önsegítő stratégia nem oldja meg. Oda szakmai segítség kell, nem egy újabb kör fogadkozás. Hogy pontosan hol fekszik ez a határ az egyes típusoknál, azt külön szöveg tárgyalja arról, hogyan birkóznak meg a temperamentumok a stresszel.

A következő hónapra válassz ki egyetlen helyzetet, amely legalább hetente egyszer megismétlődik nálad, és írj le egy mondatot arról, mit fogsz benne másképp csinálni. Ne tulajdonságot, ne fogadalmat, egyetlen mondatot a viselkedésről. Egy hónap múlva olyan különbséget látsz majd magadon, amelyet a puszta vágy egy év alatt sem hozott volna meg.