Nevetés és egészség: mi igaz a legjobb orvosságból

Norman Cousins amerikai újságíró a hatvanas években vetítőgépet és egy láda vígjátékot vitetett fel a kórházi szobájába. Gerincét támadó gyulladásos betegséggel feküdt, olyan fájdalmai voltak, hogy az oldalára sem fordult, a kilátásai pedig saját leírása szerint siralmasak voltak. Aztán feltűnt neki valami, ami minden másnál jobban lekötötte: tíz perc rendes hahotázás után két órán át fájdalom nélkül aludt.

Könyvet írt róla. Az Anatomy of an Illness 1979-ben jelent meg, bestseller lett, és vele együtt szabadult a világra egy mondat, amit azóta mindenki hallott: a nevetés a legjobb orvosság. Cousins kikerült a betegségből, a története az egész terület alapító legendája lett, az a kérdés pedig, hogy mi áll belőle helyt, további negyven évig a levegőben maradt.

Miért nem bizonyíték Cousins története

Egyetlen beteg volt, aki saját magáról számolt be. Ez önmagában is elég lenne az óvatossághoz, csakhogy van itt még más is. Cousins ezzel párhuzamosan nagy dózisú C-vitamint kapott intravénásan, kiköltözött a kórházból egy szállodai szobába, ahol senki nem ébresztette hatkor lázmérésre, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy a saját kezeléséről ő dönt. Hogy ebből mi hatott, utólag nem választható szét.

Ehhez jön a betegség egy kellemetlen tulajdonsága: az érintettek egy részénél magától enyhül, és senki nem tudja rendesen, miért. Ha egy ilyen esetből módszert csinálnak, pontosan az a fajta történet születik, amit végtelenségig lehet idézni és soha nem lehet ellenőrizni. Cousins egyébként soha nem állította, hogy a vígjátékok gyógyítanak. A saját szerepéről írt a kezelésben, a reményről és arról, hogy a beteg ne csak egy test legyen az ágyon. A „nevetés gyógyít” rövidítést a közönség gyártotta belőle.

Egy alapító legenda jó beszélgetéskezdet. A választ arra, hogy a nevetés valójában mit csinál a testtel, máshonnan kell megszerezni.

Mi történik a testben nevetés közben

A nevetés mindenekelőtt légzési jelenség. Egyetlen belégzésre a test rövid, szabályos kilégzések sorozatát préseli ki, közben pedig gyakorlatilag nem veszel levegőt. Bekapcsol a rekeszizom, a bordaközi izmok és a hasfal is, ezért fáj a hasad egy hosszú nevetőgörcs után nagyjából úgy, ahogy egy sor hasizomgyakorlat után.

Maga a nevetés rövid időre felviszi a pulzust és a vérnyomást. Érdekesebb az, ami utána jön: a lecsengést követő percekben mindkettő az eredeti érték alá esik egy darabbal, az izomfeszülés pedig enged. Ez mérhető és valóságos. Ugyanakkor rövid életű, percek vagy néhány tucat perc nagyságrendű, és a változás mérete kicsi.

Érdemes külön megnézni a légzést. Nevetőgörcs közben a szokásos értelemben nem is lélegzel, csak a maradék levegőt tolod ki, és amikor vége, mély belégzésnek kell jönnie. Éppen ez a kikényszerített mély belégzés a lassú kifújással a legvalószínűbb magyarázata annak, miért érkezik a nevetés után egy nyugodt szakasz. Ezt viszont a lassú légzés is hozza, egyetlen vicc nélkül.

Hasonlóan alakul a helyzet a kalóriákkal, amelyek körül a legtöbb badarság kering. A mérések azt sejtetik, hogy tíz perc nevetés néhánnyal vagy néhány tucattal több kalóriába kerül, mint a csendes üldögélés. Ez nem nulla, de egészen biztosan nem egy óra a konditeremben, és nevetéstől még senki nem fogyott le.

Az élettan józan összefoglalása körülbelül így hangzik: a testnek a nevetés rövid, enyhe megterheléshez hasonlít, amit egy pillanatnyi ellazulás követ. Ha ennyi lenne, amiről írni lehet, ez a szöveg itt véget érne. Csakhogy a legérdekesebb számok nem a tüdőben vannak.

Ami tisztességesen alá van támasztva

A legszerényebb állítások állnak a legjobban. A hangulatra gyakorolt azonnali hatás megismételhető, és senkit nem lep meg: egy nevetőgörcs után az emberek kisebb feszültségről számolnak be, és ez újra meg újra kimérhető. Nem mély, és estig sem tart ki. De igaz.

Rögtön hozzá kell tenni, mit jelent ezen a területen a „tisztességesen alátámasztva”. Néhány tucat fős laborkísérletekről van szó, gyakran egyetemistákkal, amelyekben egy pár perctől egy óráig terjedő ablakot mérnek azután, hogy valaki valami vicceset nézett. Egy ilyen elrendezés megbízhatóan elkapja az azonnali változást. Arról, hogy mi lesz az emberrel öt év múlva, semmit nem mond, és nem is szabadna elvárni tőle.

Lényegesen érdekesebb Robin Dunbar és csapata 2011-es eredménye. Akik csoportban közösen nevettek, a nevetés után magasabb szintű kellemetlen ingert bírtak ki, mint azok, akik valami semlegeset néztek. Vagyis megemelkedett a fájdalomküszöbük. A magyarázat az endorfinok felé mutat, tehát a test saját tompító rendszere felé, amit a futás vagy a kórusban éneklés is beindít.

Nem gyógyszertani kérdésről volt szó. Dunbart az érdekelte, mi köti egymáshoz csoportokba az embereket, ha egymás bundájának átfésülgetésére a majmok módjára nincs időnk. A közös nevetés szerinte az olcsó helyettesítő: pár másodpercet vesz igénybe, egyszerre több emberen működik, és jó érzést hagy maga után a másik iránt. A megemelkedett fájdalomküszöb melléktermék, nem a cél.

A kísérlet kulcsszava a „közösen”. Valódi, ragadós csoportos nevetésről volt szó, nem udvarias mosolyról a képernyő előtt. És ezzel el is érkeztünk egy tényhez, ami a legtöbb embert meglepi: a nevetés társaságban nagyjából harmincszor valószínűbb, mint egyedül, és csak a kisebbik része követ viccet. Robert Provine úgy jött rá erre, hogy éveken át hallgatta, mikor nevetnek az emberek az utcán, és egy 2000-es könyvben írta meg. Ezt a mechanizmust részletesebben az a szöveg szedi szét, ami arról szól, miért nevetünk egyáltalán.

Ahol a legenda túlnőtte az adatokat

Íme a leggyakoribb állítások becsületes szétosztása aszerint, mi marad belőlük:

A felnagyított címek nagy része mögött egyetlen csapda áll, amit fordított oksági iránynak hívnak. Kérdezd meg, ki nevet sokat. Az, akinek van kivel, akinek éppen nem fájdalmai vannak, aki alszik, és aki nem egyedül ül a lakásban. Amikor tehát az adatokban az látszik, hogy a többet nevető emberek egészségesebbek, az jelentheti azt, hogy a nevetés csinálja az egészséget. Vagy azt, hogy az egészség csinálja a nevetést. A vizsgálatok többsége ezt a két lehetőséget nem tudja szétválasztani.

Vedd hozzá azt is, hogyan mérik a nevetést. A kérdőívek szokásos kérdése úgy szól, hogy „milyen gyakran nevetsz”, csakhogy az emberek nem számolják a nevetéseiket. Aszerint válaszolnak, ahogy az elmúlt heti hangulatukra emlékeznek. Így inkább a jó közérzet emlékét méred, mint a nevetést.

Az a vizsgálat, ami lezárná a kérdést, nagyjából így nézne ki: veszel ezer hasonló embert, sorsolással a felüknek kiosztasz tíz év életet sok nevetéssel, a másik felüknek tíz évet nélküle, aztán összeveted a kettőt. Ilyen kísérletet soha senki nem fog elvégezni, mert a nevetést nem lehet tablettaként adagolni, tíz évre megvonni valakitől pedig senki nem engedélyezné. Marad tehát a kérdőív és a rövid laborkísérlet, és pontosan ez az a biztonsági szint, amivel ennél a témánál be kell érnünk.

Nevetésjóga józanul

Marika csütörtök esténként a művelődési házba jár nevetésjógára. Csoportos gyakorlás, a kilencvenes évek közepén született Indiában, és egy egyszerű ötleten áll: nevetni szándékosan is lehet, viccek nélkül, légzőgyakorlatként. Tizennyolc ember áll körben, tapsol, lélegzik és erőlteti a „ha ha ha”-t, amíg az át nem billen valódi nevetésbe. Marika azt mondja, az első tíz perc kínos, utána már nem.

A sógora, József, fél évig ezen élcelődött, míg egyszer el nem ment vele. Azzal jött haza, hogy pontosan olyan fura volt, amilyennek várta, és azóta mégis visszajár. Ez elég jó leírása annak, amit erről a módszerről egyelőre tudunk.

A vizsgálatok kicsik, rövidek, és nehéz bennük kontrollcsoportot csinálni. Nehezen beszélsz be valakinek, hogy az imént nem nevetett. Ami ismételten megjelenik, az a hangulat javulása közvetlenül az óra után. Ami nem jelenik meg, az bármi, ami gyógyhatás közelébe érne.

A legvalószínűbb magyarázat unalmas, és éppen ezért lényeges. A hatóanyag valószínűleg nem a rekeszizom, hanem az, hogy tizennyolc ember minden csütörtökön hatkor összejön, beszélget egymással, és együtt indul el a megállóig. A nevetésterápia így elsősorban társaságterápiaként működik. Ez nem lefokozás, mert éppen a társas összetevő az egész téma legjobban megtámogatott része.

Kivel, nem min

József ugyanazt a vígjátéksorozatot egyedül nézi a laptopnál, és egy egész rész alatt egyszer sem nevet. Marika konyhájában ugyanez a rész a feléig sem jut el, mert folyton beleköt valaki valakibe. A tartalom azonos, az eredmény összehasonlíthatatlan.

A gyakorlati következmény váratlanul konkrét. Ha eldöntöd, hogy többet szeretnél nevetni, általában filmlistáért nyúlsz. Hasznosabb a naptárért nyúlni. Mikor nevettél utoljára úgy, hogy fájt tőle a hasad? És volt ott valaki melletted, vagy az ágyban történt, telefonnal a kézben?

A legtöbb embernél ez a válasz két-három konkrét emberre és egy ismétlődő helyzetre szűkül. Van, aki csak a pénteki sörnél nevet fel igazán. Más a nővérével telefonálva vagy egy kolléga örök panaszán a kávégépnél. Amikor egy ilyen ablak eltűnik a hétből, általában nem azért tűnt el, mert az élet abbahagyta volna a vicceset. Azért tűnt el, mert kiesett az a találkozó, az a telefon vagy az a szünet.

Szerepe van annak is, hogyan nevetsz. Rod Martin és csapata 2003-ban négy humorstílust írt le aszerint, hogy a vicc kedves-e vagy csípős, és hogy másokra irányul-e vagy rád. Az összekötő regiszterek jobb közérzettel járnak együtt, az öngúny rosszabbal. Ezek együttjárások, nem okok, és egyik stílus sem hiba. Inkább szokásról van szó, amit tudatosan el lehet mozdítani. Abban, hogy a viccelődésed hol szokott landolni, egy rövid humorstílus teszt ad tájékozódást.

A nevetésre a leghasznosabb nem orvosságként, hanem lázmérőként nézni. Ha egy időszakban alig nevetsz, ez az információ semmit nem gyógyít, viszont elég pontosan mutat arra az állapotra, amiben éppen vagy. Vígjátékot rakni be ilyenkor olyan, mintha a lázmérőre fújnál. Felhívni Marikát és Józsefet más ügy.