Temperamentum és Big Five: mit mond a négy típus, és mit nem

Egy céges workshopon azzal ér véget a délután, hogy tizennyolc ember felolvassa egymásnak az eredményét. Kettejüknek melankolikus jött ki. Az egyikük könyvelő, aki a költségvetéseket három nappal a határidő előtt leadja, és színes blokkokkal dolgozik a naptárában. A másik grafikus, aki a leadás előtti éjszaka küld el mindent, évente kétszer elfelejt számlát írni, és csak akkor tér vissza a munkához, amikor megragadja valami.

Ugyanazt a címkét kapták, és szinte semmi közös nincs bennük. Ez ugyanakkor nem a teszt hibája. Az ókori tipológia ugyanis a mai pszichológia által mért öt tulajdonságból kettővel dolgozik, a maradék hármat pedig teljesen szabadon hagyja.

Eysenck két tengelye

Hans Eysenck az 50-es és 60-as években olyasmit tett a négy temperamentummal, ami Galénosznak eszébe sem jutott. Nem érdekelte, hogy testnedvek állnak-e a természet mögött. Az érdekelte, hány független tulajdonságra van szükségünk ahhoz, hogy leírjuk az emberek közötti különbségeket, és az elemzéseiből kettő jött ki.

Az első az extraverzió. Azt írja le, hová irányul a figyelmed, és honnan veszed az energiát: feltölt-e a társaság, vagy inkább kiszívja az erődet, milyen gyorsan lépsz cselekvésre, és hány ingerre van szükséged magad körül ahhoz, hogy jól érezd magad.

A második a neuroticizmus, vagyis az érzelmi reaktivitás. Nem azt mondja meg, szomorú vagy-e. Azt mondja meg, milyen erősen és mennyi ideig billent ki egy kellemetlen dolog. A skála egyik végén az a stabil ember áll, akiről a megbeszélésen kapott kritika ebédig lepereg, a másik végén az, aki még péntek este is ugyanazt a mondatot pörgeti.

Ha ezt a két tengelyt keresztezed, négy negyed keletkezik, és bennük ül a négy klasszikus temperamentum. A szangvinikus stabil extravertált, a kolerikus labilis extravertált, a flegmatikus stabil introvertált, a melankolikus pedig labilis introvertált. A labilis szó itt szakkifejezés a magasabb reaktivitásra, nem diagnózis, és nem is értendő hibaként.

Eysenck egyébként maga is a régi görögök folytatójának vallotta magát, és a könyveiben egyenesen a két tengely köré rajzolt körbe helyezte a négy temperamentumot. Nem a hagyomány iránti tiszteletből tette. Az a megfontolás vezette, hogy az introvertált és az extravertált közötti különbség mögött valami testi áll, konkrétan az idegrendszer eltérő ingerelhetősége: akinek magasabb az alapszintje, kevesebb külső ingerre van szüksége ahhoz, hogy elég legyen neki. Ennek a feltevésnek a részleteit a későbbi kutatás átírta, maga a két dimenzió viszont megmaradt.

A négy név történetét Hippokratésztől (i. e. 400 körül) Galénoszig, aki hat évszázaddal később elnevezte őket, a négy temperamentum áttekintése követi végig. Eysenck hozzájárulása abban állt, hogy négy skatulya helyett két folytonos skálát kínált. Ezeken bárhol állhat az ember, beleértve a pontosan középső helyet is.

Két dimenzióból öt

A kutatók következő nemzedéke más utat választott. Lewis Goldberg (1990) a lexikai hipotézisre épített: ami fontos az emberek közötti különbségekben, annak a nyelv nevet adott, tehát elég összegyűjteni az embereket leíró összes melléknevet, és megnézni, melyek járnak együtt. Paul Costa és Robert McCrae a 80-as években a mérési oldalt vitte végig.

Ezekből az elemzésekből kettő helyett ismételten öt dimenzió jött ki. Az extraverzió és a neuroticizmus megmaradt, és melléjük került a tapasztalatra való nyitottság, a lelkiismeretesség és a barátságosság. Ezt az ötfaktoros modellt ma közös nyelvként használjuk a személyiség leírására, a fő erénye pedig unalmas, de lényeges: különböző nyelvekben és kultúrákban ismételten ugyanúgy jön ki.

Mit mér az a három új dimenzió? A tapasztalatra való nyitottság az új és szokatlan dolgok iránti kedvet írja le, az utazástól az elvont gondolatokig. A lelkiismeretesség a rendre, a tervezésre és a dolgok végigvitelére vonatkozik. A barátságosság pedig azt mondja meg, ösztönösen a megegyezést keresed-e a konfliktusban, vagy viszed a magadét akkor is, ha ez valakinek az idegeibe kerül.

Térjünk vissza a workshopon szereplő könyvelőhöz és grafikushoz. Mindketten lehetnek labilis introvertáltak, tehát mindketten a melankolikus sarokba esnek. A lelkiismeretességben térnek el, ami az ókori rendszerben egyszerűen nincs benne. Érdekes egyébként, hogy éppen a lelkiismeretesség tartozik Barrick és Mount (1991) metaelemzése szerint a munkateljesítmény legjobb személyiségalapú előrejelzői közé, szakmáktól függetlenül. A négy temperamentum semmit nem mond róla.

Térkép: a temperamentum és a Big Five profilja

A táblázat azt mutatja, hogyan néz ki a négy temperamentum az ötfaktoros nyelvre lefordítva. Tájékoztató átváltásról van szó, nem egyenletről.

Vedd észre az üres helyeket. A tapasztalatra való nyitottság egyszer sem jelenik meg a táblázatban, és a lelkiismeretesség sem, mert Eysenck két tengelyéből semmilyen módon nem következnek. A barátságosságra vonatkozó megjegyzések a kolerikusnál és a flegmatikusnál már túlmutatnak az eredeti modellen, és inkább abból a megfigyelésből származnak, ahogyan ezeket a típusokat a gyakorlatban leírják.

Hogy a klasszikus temperamentumok és az ötfaktoros modell között mérhető kapcsolat áll fenn, azt Strelau és Zawadzki (1995) munkája is megerősítette. Az összefüggések elsősorban az extraverziónál és az érzelmi reaktivitásnál jönnek ki, ami megfelel annak, amit már az ókori orvosok is észrevettek. A maradék három dimenziónál az ókori tipológiának egyszerűen nincs mibe kapaszkodnia.

Amit a tipológia elhallgat

Az első egyszerűsítés az, hogy a dimenziók folytonosak, a típus viszont skatulya. Amikor introvertáltakra és extravertáltakra osztjuk az embereket, két csoport benyomása keletkezik. A valóságban a legtöbben mindkét skála közepe körül maradnak, tehát a legnépesebb az a meglehetősen érdektelen csoport, amelyik félig ilyen, félig olyan.

Ebből következik a második nehézség. A középhez közeli embernél néhány pont dönti el a végső címkét, és ez elmozdulhat aszerint, hogy egy jó hétvége után vagy egy keddi veszekedés után töltöd ki a tesztet. Minél távolabb vagy a középtől, annál stabilabb az eredmény. Egyébként ezért érzik a markáns profilú emberek annyira pontosnak a típusuk leírását, míg a többiek csóválják a fejüket.

A harmadik dolog az egész leírás valószínűségi természete. A „melankolikusok gondosak” mondat az adatokban körülbelül annyit jelent, hogy a melankolikus sarokban valamivel több gondos embert találsz. Nem azt jelenti, hogy a te melankolikus ismerősöd valaha bármit is időben adott le.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Egy fejlesztői csapatba két ember érkezik, és mindkettőnek flegmatikus jön ki. Az első azért őrzi meg a nyugalmát, mert semmi nem billenti ki, és közben részletes feladatlistát vezet, tehát az utolsó pontig lehet rá támaszkodni. A második ugyanolyan nyugodtnak látszik, csakhogy az ő kiegyensúlyozottsága abból fakad, hogy nem tartja fontosnak a határidőket. Az a vezető, aki egyformán irányítja őket, egy hónap múlva nem győz csodálkozni a másodikon. A köztük lévő különbség nem a temperamentumban van, hanem a lelkiismeretességben, amelyet a négy ókori leírás egyike sem fed le.

Képzeld el most azt a tíz embert, akiket a legjobban ismersz. Hányat sorolnál be közülük maradéktalanul a négy skatulya egyikébe? A legtöbben körülbelül a felével végeznek, és ez az egész rendszer felbontóképességének becsületes becslése.

Miért maradtak meg mégis a típusok

Ha a hasznosságról egyedül a pontosság döntene, a négy temperamentum valamikor a 80-as években eltűnt volna. Nem tűnt el, és ennek hátterében olyan tulajdonság áll, amelyet a pszichometria nem mér: az érthetőség.

Kimondod, hogy „tipikus kolerikus”, és az asztalnál mindenki azonnal maga elé képzel egy konkrét viselkedést. Próbáld meg ugyanezt azzal a mondattal, hogy „magas extraverzió, magasabb neuroticizmus, alacsonyabb barátságosság”, és a terem fele lekapcsol a második szónál. A típus névként működik, amellyel egy hétköznapi beszélgetésben dolgozni lehet, míg az öt percentilis szám olyan eszköz, amelyet kezelni is tudni kell.

A második előny az, hogy a tipológia az egész embert egyszerre írja le. Az ötfaktoros modell öt független adatot ad, az összeállításukat pedig neked kell elvégezned. A négy temperamentum már magában hordozza ezt a kombinációt, és ha az elsődleges összetevőhöz hozzáveszed a beütést, tizenhat profilt kapsz, amely az egyetlen emberen belüli ellentmondásokat is lefedi. Hogy két összetevő hogyan feszül egymásnak, azt a temperamentum-kombinációk áttekintése mutatja meg.

És harmadszor: a típus megjegyezhető. A kérdőívből kijövő öt számot egy hónap alatt elfelejted, azt viszont, hogy kolerikus beütésű flegmatikus vagy, egy év múlva is fel fogod idézni, amikor a megbeszélésen megint gyors döntést kér tőled valaki.

Hogyan olvasd a kettőt együtt

A legésszerűbb a temperamentumot bejárati kapuként, az ötfaktoros modellt pedig részletes térképként felfogni. A temperamentum-teszt 24 kérdésből áll, és körülbelül négy percet vesz igénybe; az eredmény az elsődleges temperamentum, a beütés és egy megjegyzés arról az összetevőről, amely nálad a legalacsonyabbra jött ki. Utána nevet ad annak, amit már rég megfigyelsz magadon.

Ha részletekbe akarsz menni, a Big Five teszt öt független skálán mutatja meg a helyzetedet, beleértve azt a hármat, amelyről az ókori tipológia hallgat. Éppen ott dől el a bevezetőben szereplő könyvelő és grafikus közötti különbség, mert mindkettejüknek lehet ugyanaz a temperamentuma, miközben másképp viszonyulnak a határidőkhöz, a szabályokhoz és az új dolgokhoz.

Mindkét összehasonlítás ugyanakkor tájékoztató jellegű. Egyik teszt sem diagnosztika, és egyik sem mondja meg, mire vagy alkalmas, és mire nem. Inkább ott segít, ahol meg kell nevezned, miért fekszik neked jobban egy bizonyos munkafajta vagy egy bizonyos embertípus a többinél. A megfigyelés konkrét menetét külön szöveg tárgyalja arról, hogyan találd meg a temperamentumod.

Egyvalami kétezer év után is figyelemre méltó az ókori tipológiában. Hippokratésznek és Galénosznak nem volt statisztikája, kérdőíve és több ezer fős mintája. Csak hosszú évek betegmegfigyelése állt rendelkezésükre, mégis eltalálták azt a két dimenziót, amely a modern elemzésekben mindig az elsők között bukkan fel. A maradék három még húsz évszázadot várt a felfedezésre.